Eszter ült a számítógépe előtt. Szemei le-lecsukódtak. Ilyenkor folyton azon kapta magát, hogy horkant egy hatalmasat, meg, hogy egyetlen betű több százszor beírva várja utolsó, félbe hagyott mondata végén. A keze most is ráhanyatlott a billentyűzetre, és a szorgalmas masina addig írta a h betűket, amíg a gazdája saját horkantására ki nem zökkent médium-írói, alvó minőségéből.
- Valahonnan halk csecsemősírás szűrődött át a vékony, vasbeton falakon. Az utcán a mentőszirénák már rég elhallgattak. Úgy tűnt, a sürgős esetek is aludni térnek hajnali kettő után.
Feleszmélt, kihúzta magát. Roppantott egyet-kettőt a derekán, a megszokott, hátat, gerincet csavaró mozdulattal, és visszatörölte a h betűk tolakodó sokaságát. El kellett olvasnia néhány legutolsó mondatot, mert nem emlékezett rá, mit írt az alvást megelőző pillanatokban. Javított. Helyesírási hibákat, mondatszerkezetet, tévesen összefoltozott mondatokat.
Aztán csak beindult valahogy. A szavak jöttek, csak jöttek, nem győzött olyan gyorsan írni, ahogy gondolataiból előmerültek.
- Kellene innom egy kávét. – fordult meg a fejében többször, de annyira belemerült az alkotásba, hogy nem volt ereje félbeszakítani a folyamatot. – Talán, ha egy ilyen elalvás előtt észrevenném, hogy kényszerpihenő következik… Akkor felállhatnék idejében.
Ideáig jutott az okoskodással, mikor újra köddé vált előtte minden. A tűlfűtött, lakótelepi szoba fülledt, megszokott magánya, a távoli ajtók csapkodása, a kihalt utcákról beszűrődő élő, mormoló csend. Hirtelen felkapta a fejét. Kopogtak. Értetlen meredt a bejárati ajtóra a szemközti tükörből.
- Álmodom! – próbálta erőltetni. Hiszen pont a legszebb, legokosabb mondatot vetette képernyőre. De nem! Újra kopogtak. Előbb a magában zsörtölődő, felháborodott hangot, majd az egyre erősödő, türelmetlen kopogást hallotta.
Nehezen fogadta el, jobb, ha megnézi, ki az. Elgémberedett lábai bizonytalanul vitték az előszobába. Óvatosan húzta félre a kukucskáló fémlemezét, gondolván, az kintről úgysem látszik. Tévedett.
- Na ugye, hogy ott van és nem alszik! – csattant fel a kinti hang.
Ötven körüli férfi, dús szakállal, bordó csíkos házikabátban.
- Mit akar? – kérdezte Eszter a lehető legálmosabb, legfelháborodottabb hangján bentről. – Miért nem alszik ilyenkor?
Semmi kedve nem volt ajtót nyitni. Isten tudja, ki az. Felébredhetnek a gyerekek. Nem is beszélve az ösztönös veszélyérzetéről. Akár kéjgyilkos is lehet ebben az éjszakai órában.
A lépcsőház utcai kapuját legtöbb lakó gondosan zárta, de az is előfordult, hogy szemernyit sem törődtek a biztonsággal. A kapu melletti italbolt éjfél után fél egykor zárt. Az utca még sokáig szenvedte a szétszéledő, haza indulni vagy találni képtelen alkoholisták társaságát.
- Vegyék kicsit halkabbra magukat, mert képtelenség létezni ebben a k…va házban.
Eszter döbbenten nézett maga köré a félhomályba.
- Miről beszél, uram! – és már meg is feledkezett a gyerekszobában alvó lányokról.
- Vagy zavarja haza a vendégeit, vagy küldje aludni őket sürgősen!
- Nincs nálam senki. És ne üvöltözzön, mert felveri a házat!
- Miii van? Hogy ééén? Hát mekkora kupleráj van magánál odabenn?!
- Esküszöm, egyedül vagyok. A gyerekeim alszanak. Maga tökrészeg. Menjen szépen aludni!
Hallotta, ahogy az idegen sűrű káromkodások közepette kintről összerugdossa még az ajtót, aztán hangos szitkokkal távozik.
A hirtelen beállt csendben egyre feszültebb lett. Képtelen volt folytatni a munkát. Eloltotta a kislámpát, kikapcsolta a gépet és, csak úgy, ruhástól végigdőlt az ágyon.
Arra ébredt, hogy Fanni és Evelin a konyhában kutat a hűtőben. Félig hunyt szemmel kitántorgott hozzájuk és gépiesen elkezdte sütni a rántottájukat. Később, amikor a két lány már régen az iskola felé tartott, kapott csak észbe, hogy egész reggel szinte egyetlen szót sem szólt hozzájuk.
Kegyetlenül nyilallt a homloka. Tudta, meg kell írnia még egy cikket az újságnak, és át kell nézzen délig egy tárgyalási anyagot. Feltett egy kávét és székre roskadva próbálta elűzni zakatoló gondolatait.
- Mi volt ez? Ki volt, és miért hazudta, hogy zajongunk idebenn?
Egyáltalán nem találta kótyagosnak az öreget. Valami nem stimmelt a történetben.
Aztán, ahogy elmúlt a fejfájása, s tette a napi dolgát, el is felejtette az egészet. Délben rohant a munkába, mire haza ért, már a nagyi tanult a lányokkal.
Az este úgy zajlott, mint máskor. Fogmosás, mese a gyerekeknek. Mikor elcsendesedett végre a ház, hozzálátott a félig kész regény folytatásához.
Szinte ott volt a pincelakásban. Ült a kétes tisztaságú díványon, figyelte, hogyan veszekszik a házaspár. A férfi építőiparban dolgozott. Már, ha volt munkája. Amikor meg nem, a kocsmában itta az asszonya által összekönyörgött segélyeket. A három gyerek összekuporodva a másik ágyon, egymáshoz bújva remegett. Megszokott jelenet. Igazából semmi különösre nem számítottak. Apa elintézi két-három pofonnal, aztán kikapja valahonnan a pénzt, ahogy szokta, majd bevágja az ajtót és haza se jön reggelig. Anya sírdogál egy kicsit az asztalra borulva, s végre nyugalom lesz.
Azonban ma minden máshogy történt. Elmérgesedett a vita. Apjuk két marokra fogta a nő haját és egy teljes fordulatot tett, maga körül cibálva az asszonyt. Aztán sem engedte el, hanem teljes erőből, többször a cserépkályha élébe verte a fejét, mire vér borította el az asszony arcát.
Ekkor indult feléjük a nagyobbik fiú. Menet közben hidegvérrel kivette a konyhaszekrény felső fiókjából azt a kést, amihez sosem volt szabad nyúlniuk. Apja, látva, mi történik, elengedte asszonyát.
- Na, gyere, te kis szemét! Megerősödtél, úgy gondolod? Gyere csak! Kicsinállak, mint a k…va anyádat!
- Te vagy a k…rva, nem anya! – sziszegte a fiú remegve, lassan közeledve apjához. Az asszony az asztalnak támaszkodva kővé meredt. Láthatóan nem volt magánál.
- Takarodj a lakásunkból! – üvöltött a gyerek. Testvérei, a két kisebb lány, az ágyon térdelve szorították egymást.
Az apa hatalmas pofont készült lekeverni a lázadónak, de az ügyesen kitért és a késsel megsebesítette a karján. Ömlött a vér mindenfelé. Anyjuk és apjuk vére. Ekkor valami elszakadt a férfiban, mert teljes erőből földre taszítva az asszonyt, felrúgta az asztalt, hogy az két-lába-törötten zuhant a szoba sarkába.
- Rohadjatok meg! – üvöltötte sakálként, majd sarkon fordult. Innentől a már az ismert, megszokott jelenet zajlott: Apjuk alakja haladt el a járdán a két ablak előtt. Anyjuk próbálta összeilleszteni az asztalt, de nem bírt vele. Egyikük sem nézett a másikra. Mind a négyen remegve, halkan sírdogáltak. Magukban.
Eszter ideáig ért az írással, mikor érezte, hogy igen, most kell a kávé.
Bepillantott a gyerekszobába. Néma csend. A konyhában vizet töltött és kivette a kávé tartó dobozt a szekrényből. Ekkor hallotta meg újra a kopogást.
Órájára pillantott. Pontosan ugyanúgy kettő óra tíz, mint előző hajnalban. Most azonban többen jöttek.
- Jééézusom! – mondta meglepetten. Ez most vicc?
Nem maradt ideje gondolkodni, mert a kopogás sokkal hivatalosabbnak, határozottabbnak tűnt, mint tegnap. Érezte, nem vitatkozhat. Nem várta meg, míg odakint kimondják a bűvös ’rendőrség’ szót. Elfordította a kulcsot.
- Jó reggelt kívánok. – állta el ügyesen a visszazárás lehetőségét a nagy darab egyenruhás. – Ön Molnár Eszter, a lakás tulajdonosa?
- Igen. – rebegte megkövülten az újságírónő.
- Majd kérem, legyen szíves igazolni a személyazonosságát. – szólt a másik befurakodó rendőr. – Kik tartózkodnak még a lakásban önön kívül, ha kérdezhetem.
- Kér…dezheti, ho…ogyne. A két lányom… és a macska. Ja, meg én…
- Asszonyom! Próbálja meg visszafogni a humorát! – morogta ellenségesen az egyik hívatlan vendég.
A szomszéd eközben kíváncsian nyújtogatva nyakát, kintről figyelte a jelenetet. Az egyenruhások valószínűleg kioktatták, ne lépjen be idegen lakásba.
- Csendháborítás miatt tettek feljelentést ön ellen. Láthatnánk a gyerekeket?
- Képtelenség! – ellenkezett az anya. – Miért ébreszteném fel őket?
- Ne játsszon, asszonyom! Hívja ki őket!
- Felháborító! – sziszegte, de engedelmeskedett.
A lányok nehezen ébredtek. A kisebbik sírt, Evelin, meg hisztériásan kérdezgetett: - Anyu, ki az, mi történt? - Mind a ketten a szemüket dörzsölték hunyorogva. Eszter, maga is meglepődve saját magán, meglehetősen türelmetlenül taszigálta kifelé két gyermekét az előszobába.
- Tessék! Itt vannak! Reggel iskola. Fontos volt ez? Mit akarnak még?
A két rendőr szinte szájtátva figyelte a három feldúlt embert.
- Mi volt a veszekedés tárgya? – kérdezte végre a kisebbik rendőr.
- Nem hallottam semmiféle veszekedést. – hüledezett az asszony. – De mégcsak a szomszédokból sem.
- Ezt hogyan értsem? – bizonytalanodott el a másik, a nagyobbik. – Ez az úr ezek szerint valótlant állít?
- Fogalmam nincs, ki ez az ember. Már tegnap éjjel is zaklatott. Talán meg kellene szondáztatni.
- Ebben az esetben elnézését kérjük, asszonyom. – látszott rajta, ritkán kerül ilyen helyzetbe és az is, hogy nem nagyon van ínyére az ilyesmi. – Írásban meg fogja kapni a feljelentés anyagát, azon válaszolnia kell majd néhány, feltett kérdésünkre. Vagy kíván inkább személyesen nyilatkozni a kapitányságon?
- Nem, nem… Dehogy… Jó lesz… írásban…, csak hagyjanak már aludni minket!
Az ajtó valahogyan csak bezáródott végül. A lányok szipogtak egy darabig. Igyekezett megnyugtatni őket. Azt találta ki, hogy folytatja az este elkezdett mesét. Talán attól elálmosodnak.
Így is történt. Visszaült a gép elé. Gondolatai eszeveszett egymásutánban kavarogtak. Szó nem lehetett róla, hogy ilyen állapotban folytassa az írást.
Mikor végre megnyugodott, szokatlan gondolata támadt.
Elképzelte, ahogy a kézbesített papíron a rendőrségi kérdések szóról szóra megegyeznek majd az általa, a könyvében leírt, nyomorúságos jelenettel.
- Bolondság! Képtelenség! – hiszen most találom ki minden szavát ebben a pillanatban. – Igencsak fáradt lehetek, ha ilyeneken jár az eszem… De, miért is? Vajon meddig hallatszik el egy-egy család szerencsétlen, zajos élete? ’Magánélet’, mondják erre. De mi van, ha ez az eszelős szomszéd érzékenyebb az ilyesmire, mint az átlag emberek?
Aztán sokáig merengett az ’átlag ember’ fogalmán.
Arra ébredt, hogy minden tagja kegyetlenül elzsibbadt. Odakint hajnalodott. A képernyőn több száz h betű egy félbehagyott mondat végén.
- Reggelit kell csinálnom a lányoknak.
Összeszedte minden erejét és kiment a konyhába.
- Nehéz lesz felkeltenem őket…
2014. október 30.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.