A főnök

  Hatodszor ismételte el ugyanazt a mondatot. Olyan indulattal, hogy maga is csodálkozott rajta. Egyébként nem volt könnyű kizökkenteni a nyugalmából, de most tényleg végsőkig felbosszantotta az új alkalmazott.
Nehezen viselte, ha ellentmondanak neki. Azt érezte, nem őszinte vele az illető. Hogy folyamatosan elkésik, az kevésbé zavarta, mint az, hogy minden alkalommal olcsó kifogással hozakodik elő. Ez az ember vagy semmibe veszi, vagy teljesen bolondnak nézi. Elért már egy-két dolgot az életben, egyáltalán nem jogos hát, ha  ostoba főnök szerepébe kényszerítik, hogy nem annak a törekvő, ravasz üzletembernek tisztelik, akinek érezni szerette magát.
  Embere, látva, hogy felháborodása ez alkalommal kicsit komolyabb, mint legutóbbi fejcsóválós elmarasztalása, az ajtóból angyali, szelíd mosollyal visszaszólt:
  - O.K. Majd igyekszem legközelebb, hogy időre beérjek.
  „Mi az, hogy ’igyekeszem’, mi az, hogy 'legközelebb'?" - ágaskodott benne, ha lehet, még magasabbra, az indulat. - "Miért gondolja, hogy a puszta szándéka érdekel? Egyáltalán, miért olyan biztos benne, hogy lesz még legközelebb?”
  Szokatlanul érezte magát. Nem sokkal előbb határozta el, hogy végleg elzavarja. Tudta, családja van. Hogy a felesége súlyos beteg, hogy a három gyereknek sokszor nem tudnak elegendő ételt adni. Mégis be kellett tartson alapvető szabályokat. Egy munkahely, ahol ő a tulajdonos, nem járhat rosszabbul, mint egy alkalmazott. Mindig is tartott tőle, hogy fejére nőnek az emberek, hogy kihasználják a jóindulatát.
  Gyorsan megírta a felmondó levelet. Olyan helyen hagyta, ahol reggel, idejében megtalálja majd az illető. Aztán átszólt a titkárnőnek, hogy írja ki az állományból. Belenézett még néhány aktába, meghallgatott egy üzenetet a rögzítőn, végül haza engedte a titkárnőt. Elindult.
  Ekkor kezdődött a fejfájása. Mire leért a parkolóba, igencsak nyomasztó méreteket öltött. Mint az elfoglalt, magukat fontosnak tartó emberek általában, nem szeretett betegségekkel foglalkozni.
  Ösztönös mozdulattal fordította el a kulcsot, és taposott a gázra. Mintha a hírtelen gyorsulás lerázná a terheket, a nyomasztó gondolatokat. Folyamatosan újra kellett teremtenie önmagát. Játszani a határozottat, a teherbírót, a nyugodtat, a gátlástalant. Úgy érezte, ezekkel a tulajdonságaival tudja leginkább távol tartani embereit, fenntartani a kellő tiszteletet, a maximális fegyelmet.
  Mire a kis zöldséges bolthoz ért, alig látott a fájdalomtól. Azon igyekezett, az eladó ne vegyen észre semmit keze görcsös remegéséből. Ágnes, a jól megtermett, negyvenes kofaasszony, szenvtelen mosolyából, megszokott tréfálkozásaiból sosem tudott leszűrni semmit, ami érzelmeire, véleményére utalhatott volna. Kipróbált, kemény, megtévesztő álarcot tartott maga előtt. - "Talán nekem is ilyennek kellene lennem?" – gondolta, de ebben a pillanatban minden mentális tevékenységét valósággal szétzúzta a borzalmas fájdalom. 
  Sokat hallott betegségének lelki okairól, hogy mit jelent a migrén. De ahány idézet, okfejtés, annyi féle a magyarázat. Nem igazán hitt az ilyen dolgokban. Mintha egyfelől ezek a szerzők igazán lelkesen akarnák propagálni elképzelésüket, másfelől mindent megtennének, hogy lejárassák magát, az elvet, az ezoterikusnak csúfolt hozzáállást a fizikai világ dolgaihoz. 
  Márpedig egy ilyen betegség keményen fizikai jelenség! Annyira, hogy szerette volna fejét beleverni a legközelebbi, kőkemény falba. Attól talán végleg elmúlna ez az istenverés. Ilyenkor marékszámra, válogatás nélkül kapkodta be a legkülönfélébb fájdalomcsillapítókat. Egy egészséges ember csak a látványtól is komoly fejgörcsöt kapott volna.
  Tudta, fegyelmezi magát annyira, hogy a szomszéd ablakból bámészkodó, rokkant nagymama se vegyen észre semmit belőle, mégis úgy érezte, szétveti a remegés, hogy minden tagja szinte vonaglik a fájdalomtól. Amitől a legjobban irtózott, az ilyenkor következő látomás volt, amiben nem sikerült még igazán rendszert találnia. Bár megtagadott mindenfajta újhullámos magyarázatot, titokban azt remélte, ha felfedez legalább egy titkos összefüggést, ha megfejti ezt a sötét dolgot, hozzá férhet a kulcsához, talán elkerülheti legközelebb ezt a borzalmat. Valamiféle büntetésnek érezte nyomorult helyzetét.
  Aktatáskája tartalmát földre szórva, kabátját szék mellé hajítva, megállt az előszoba közepén. Fülére, homlokára szorított kézzel ordított. Ez segíteni szokott valamelyest, de az eredmény nem igazán tartott sokáig. Inkább azt jelezte, hogy iszonyatosan nem kíváncsi a most következő jelenetre.
Így, dermedten állva várta a kisember megjelenését. Nem kellett sokáig.
  - Mit mondtam neked a múltkor?! – sipította agresszív hangon. – Ezerszer megbeszéltük, hogy mi a dolgod!
  A manó forma, fehér szakállas lény, görbe botjával fenyegető mozdulatot tett. Minden rezdülése, gesztusa, hangszín változása hasító fájdalomként visszhangzott homloküregében.
  - Jól van, jól van! Próbálok alkalmazkodni, de soha nem sikerül.
  - Ne próbáld! Azt hiszed, érdekel, mit szeretnél? Ne akard, hanem csináld! Mit kezdjek a jószándékoddal? – és gúnyosan felkacagott. – Jól nézünk ki! Nekem az a fontos, hogy mire jutsz a végén. Azzal számolok el, nem az együgyű mentegetőzéseiddel.
  - Most megint mi a baj? A múltkor abban egyeztünk meg, hogy nem leszek elégedetlen a helyzetemmel. Ezt szerintem, rendesen meg is csináltam.
  - Persze! Azzal „próbálkoztál”, de közben meg teszed tovább a kis dolgaidat!
  Itt ez a kegyetlen fejfájás-manó, és kínozza az ostoba követeléseivel. Képtelenség eleget tenni neki. Hiába ígéri, hogy megszünteti a gyötrő fájdalmait, ha folyton újabb és újabb feltételekkel áll elő.
  - Megtudhatom végre, mi a legutolsó? – próbált kitörni.
  - Na nézd csak! – pattant fel kínzója. - A bolha köhög! A legvégső az, hogy te nem vagy senki és semmi! Ezerszer megmondtam! Húzd össze magad, mert megjárod.
Közben azon tipródott, földhöz vágja-e magát őrjítő fájdalmában, fetrengjen, vagy tűrjön tovább így, mozdulatlanná merevedve. Tudta, a kisember nem fogja megsajnálni.
  - Már megint mit csináltam?
  - Gondolkozz, szerencsétlen!
  - Ne… nem tudok. – szorította erősebben halántékára mindkét kezét.
  - Akkor bajban vagy! – ült ki a gúnyos, kegyetlen mosoly manója arcára.
  - Ja! Érzem. Semmit nem értek.
  - Ne érezd, ne akard érteni, csak figyeld, amit csinálsz!
  - Mi lenne, ha segítenél egyszer?
  - Éppen, hogy azt teszem.
  - Kösz- - mondta reszketve és pontosan úgy, mint már annyiszor, feladta. Nem hirtelen, hanem szép lassan ájult el. Időbe telt, amíg érezte, végigzuhan a padlón.
  Órák telhettek el, mire felébredt. A fájdalom annyira csökkent, hogy végre össze tudta szedni magát. Beténfergett a szobába, és ruhástól befeküdt a vetetlen paplan alá.
  Reggel kapkodva, rossz szájízzel ébredt. Mintha nem is ő lenne a főszereplő, valósággal végigperegtek rajta a kötelező, reggeli tennivalók. Bekapott egy-két keresetlen falatot a hűtőből. Kezdte érezni, hogy végre megint főnök, hogy felelősségteljes, komoly ember, egy jól menő cég tulajdonosa.
  Ahogy beért, elégedetten vette tudomásul, elkésős embere nincs már a cégnél.
  - Nálam kezdett. – jelentette a titkárnő. – Kicsit elsírta magát, de hál’ istennek, nem mesélte el az egész életét.
  Beült szokott helyére az irodájában. Onnan szólt vissza telefonon.
  - Adjon fel álláshirdetést! – Kéjesen nyújtózkodott. – Remélem, ma békén hagy a fejfájásom.
  Egy pillanatra töltötte el csak valami szokatlan, homályos, bizonytalan érzés.
  Nem foglalkozott vele. Rengeteg más, sokkal fontosabb dolga volt.


2014. november 5.
Netala

Fészen itt találsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
Megjelent köteteim: https://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=netala