Az eső

  Reggel óta jelezte, hogy mindenben elsőbbsége van. Nem apró cseppekben, nem kaparászva a tócsák felszínén, csak azzal, hogy jelen volt. Ólomsúllyal. Ahogy találóan mondják. Mozdulatlan. Szinte állt a levegőben. Minden ruhadarabot, minden gondolatot átitatott reménytelen, szürke csendjével. A délután belefáradt, hogy elviselje depresszió-csalogató lélek-áztató, hűvös leheletét. Átadta magát a járdán tükröző utcai lámpák zavaros fényének. Nagybátyját, az estét hívta segítségül. Éjszakára készültek. A levegő suttogós zajokkal telepedett a bérházak falára. Alvás-illat nehezedett a város fölé. Régi ismerősként érkezett. Folyó szagot, gyerekkori csodát hozott a mozdulatlan széllel.
  A fiú a járdát nézte, mint, akinek semmi dolga, csak állni és nézni a szürke semmit. Üres volt. Sokfelé szakadt lelkét gondolatfoszlányok repítették félelmetesen mély és magas világok felé. Már nem fájt a délután. Belehullott az emléktelen, otthontalan esőszitálásba. Eggyé vált a jeges mocskot fröccsentő, kíméletlen autósok lendületével. Ahogy a sofőrök sem, ő sem törődött vele, hogy zakatoló fájdalma kire fröccsen az aludni készülő város ezer-fényű, mocskos aszfaltján.
  Azon kapta magát, hogy jéghideg rézkilincset markol. Nem értette. Ilyenkor már régen otthon a család, forr a leves, üvölt a TV, veszekszenek a testvérek. Még mindig a járdát fürkészte. Hunyorgott, ahogy a kocsmából kiszűrődő fények arcába csaptak. 17 volt. Ki se szolgálják. Mit keres itt? Hol mászkált eddig? Legalább négy óra csorgott át érintetlenül emlékezete rostaszövetén.
  Percek óta egy halk mondat szólongatta ismeretlen távolból: - Meggondoltad?
  Nem akart válaszolni. A lány, akivel másfél éve minden idejét és rezdülését megosztotta, idegenként gondol rá. Kihez forduljon igazságért? Hiszen jól ismerték egymást. Miért vállalta fel egy ostoba, bizonytalan lélek dolgait, ha egyszer csak elege lett és mással akar megosztani mindent? Olyan végérvényes volt eddig! Csupa biztonság, melegség! Mindenen tudtak nevetni. Pár órája eltűnt. Végleg eltűnt. És csak ez a szürke eső! Érezte, lassan kihűl a teste, s felveszi a párás köd jeges hőmérsékletét. Először gondolt a halálra, mint létező valóságra.
  Egyszerre egy másik hang keveredett az előbbi mellé: - Túléled! Más is volt már így! Sok ilyenről hallottál. Valaminek a vége mindig egy másik dolog kezdete.
  Közben, ahogy a belső hangok erősödtek, keze egyre görcsösebben nehezedett a kilincsre. Akaratlan mozdulat. Amikor visszarántotta, már késő volt. Mindkét tenyerét fülére szorítva iszonyatos hangon üvöltött. Nem emlékezett, mikor, hogy egyáltalán abba hagyta volna. El kellett nyomnia a kétféle hangot! Annyira erőssé váltak, olyan elviselhetetlenül zakatoltak, hogy mindenképpen túl kellett kiabálnia. A legrosszabb az volt, hogy nem is hallották egymást. Sem ő a gondolatait, sem a gondolatai őt és egymást. - Innen nincs vissza - motyogta hangtalanul.
  Lábai vezették a sörtől csöpögős pulthoz. Boszorkányszerű, foghiányos, öreg hercegnő mosolygott rá. - Melyikből? - kérdezte. Találomra mutatott a jobb oldali csapra. Kikotorta az aprópénzt és beledobta a nedves mocsokba. Nem mosolygott vissza.
  Állt és hirtelen elfelejtette, mit is kell most tennie. Végül az ösztönök győztek. Az ital illata, a szájhoz emelt pohár érintése, az anyatej nyelvén szétömlő öröme - nyelésre késztették.
  Behunyta szemét és vadul kortyolt: - Még!
  Ellazult. Úja fizetett. - Csak kettő… Az nem sok…
  Ugyanez történt néhányszor.
  Nem emlékszik, hogyan került haza. Ügyesen eljátszotta, hogy szokott időben érkezik. Úgy-ahogy sikerült is elhitetnie. Főleg magával.
  ************
  Hosszú évekig nem tudott lánnyal szóba állni, ha nem ivott előtte egy-egy korsóval. Ólmos esőben mindig követelő szomjúságot érzett.

2014. október 27.
Netala

Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.