Az osztály
Tizenöt ember ziháló lélegzete terhelte az amúgy is túlfűtött levegőt. A három helyiséget előkelő villa szobáiból nyitották össze még a múlt század közepén. Az éjszakai homályban élesen rajzolódtak ki a mennyezet hibái, a falak idő ütötte sebei. A kötelező, méregzöld olajfesték, a szürkére mosott bizonytalan színű agyonjavított csempék a végső reménytelenség hangulatát árasztották. Mindez pontosan egy átlagos felnőtt derékmagasságáig, hanyagul falra hányva, hogy még véletlenül se emlékeztessen semmiféle harmóniára. Mintha tervezői pontosan ismerték volna az ókori aranymetszés szabályait, kínosan vigyázva arra, hogy még véletlenül se alkalmazzák azt egy ilyen helyen.
Anikó jó hangulatban vette át az ügyeletet. Nem tudta, miért, valahogy ma másképp indult minden. Már, ahogy Kornéltól elváltak, az is nagyon jól jött ki. Nem gondolta, hogy valaha ennyire közel engedi magához a férfit. Szokásos szex-kapcsolatnak indult, aztán valahogy egyre jobban kezdtek összehangolódni hétköznapi dolgaik. Rengeteget nevettek és mindent megtettek, hogy egyre több időt tölthessenek egymással.
Anikó rettenetesen félt, hogy túlságosan hozzászokik majd a társaságához. Hogy esetleg hiányozni fog később, ha szakítanak. Soha nem volt ínyére az ilyesmi érzés. Talán gyerekkorában, az első szerelmével való szakítás után élt át hasonlót. Azóta betegesen félt, hogy újra megtörténik vele.
Mosolyogva osztotta ki a gyógyszereket. Mikor ezzel végzett, a kómában lévők következtek. Megszokta már, hogy éjszakára egyedül marad a betegekkel. Eleinte fizikailag volt megterhelő a fonnyadt, elgyötört, betegség szagú testek forgatása, ki- és betakargatása, az injekciók beadása. Mikor erősebb lett, és kezdte megszokni végre, észrevette, hogy inkább lelkileg nagy a teher. Jóval később ez az érzése is magszokottá vált. Az régiek mondták is: Vigyázzon a sajnálattal, az együttérzéssel, mert nagyon megjárhatja! Akinek családja van, annak sokkal könnyebb – szólt a figyelmeztető intés.
Pontosan így érzett ebben a pillanatban. Kornél várja holnap délután. Együtt lógnak majd a városban, vásárolgatnak. Elképzelte, hogy nevetgélve keresgélik az öreg előszoba kulcsát, hogy főzőcskézzenek, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, hogy végül az ágyba bújás legyen a nap fénypontja.
Általában nem sokáig tartottak ezek az idilli órák. Éjszakára magára kellett hagynia a férfit. Nem késhetett, tízre be kellett érnie a halálzónába. Ilyenkor pillanat alatt pattant ki az ágyból. Magára kapta, ami kellett. Gyors lehelet-puszi, aztán a félig üres villamos, esti buliba induló, zajos fiatalokkal, s végül a szuszogós, embersűrűségű, félájult csend. Ez volt az élete. Ebben kellett megtalálnia önmagát harminckét éves, elvált, gyermektelen asszony létére. S a tudat, hogy egyre jobban sikerül is majd neki, mosolyt szült fáradt, szenvtelen arcára.
Amikor végzett, leült éjjeli lámpás, ügyeleti asztala elé. Bekapcsolta a számítógépet. Régebben könyveket hozott magával, de hamar kiderült, képtelenég fél oldalnál többet olvasnia egyfolytában. Nem mintha az életfunkciókat figyelő automaták pittyegő, füttyentgető hangja zavarta volna, hiszen ezeket hamar megszokja az idegrendszer, hanem, mert soha nem tudhatta, ki lesz a következő. Tizenöt súlyos beteg összezárva. Több, mint fele halálra ítélt. Állandóan történt valami.
Eleinte lelkesen fogadta, ha valaki gyógyultan kikerült innen, aztán a sorozatos tapasztalat visszazökkentette a realitásba. Volt egy bizonyos gyógyulási arány, aminek gondolata valahogy eltávolította a konkrét esetektől. Mondták is, hogy ez a távolságtartás az ápolók túlélésének legfontosabb eszköze.
Cél nélkül nézelődött a weben. Pár perc múlva már nem emlékezett, milyen fontos, érdekes híreket talált. Máshol jártak a gondolatai. Csakúgy, mint a betegekkel való rövid beszélgetések során, szerencséjére, hamar feledésbe merült minden.
Aznap különösen szokatlan nyugalom uralkodott. Ennyi idő alatt máskor két-három helyre is rohangálnia kellett. Vagy, mert szétesett egy infúziós felszerelés, vagy mert valakinek súlyos fájdalmai voltak és segítséget kért, vagy csak egyszerűen nem tudott aludni és társaságot szeretett volna. Ilyenkor hihetetlen türelemmel hallgatott végig bárkit. Megszokta, hogy ritkán válaszol. Nem akart hosszabb ideig fenntartani egy-egy ilyen beszélgetést. Nem is nagyon lett volna ideje, hiszen minden pillanatban adódott sürgősebb tennivaló.
A mai ügyelet néhány eseménytelen órája után kezdte szokatlanul érezni magát. Időről időre lehanyatlott a feje. A semmit-tevés álmosította el. Egészen hajnali háromig nem történt említésre méltó. Ekkor szólalt meg a néni:
- Aranyoskám, nem alszik?
Összerezzent. A hang a szomszéd helyiségből jött, de sokkal közelebbinek tűnt. Várt, hátha visszaalszik a gazdája. Képtelenség volt minden hívásnak eleget tenni.
- Azért kérdem, mert furcsa dolgot álmodtam. Szeretnék elmondani valamit.
Anikó erre sem mozdult. Mit tegyen? Hitesse el, hogy mélyen alszik? Ha nem érkezett válasz, a betegek hamar visszanyugodtak ilyenkor. Most azonban másképp történt.
- Egy fehér tó mellett gyalogoltam a férjemmel és a fiammal. – folytatta, nem várva jelzést, nem törődve azzal, hallja-e valaki.
Anikó hátra fordult a székén.
- Ahogy ott sétáltunk a fényes, nyárból hirtelen tél lett.
Erre már kinyújtózkodott zsibbadt, ülő helyzetéből. Még mindig nem döntötte el, oda megy-e a beteg ágyához. Tudta, hang után felismerte, ki az. Teri nénit vidékről hozták be, a közeli faluból. A szerencsésebbek közé tartozott. Autóbaleset érte, nem hosszú betegséggel érkezett.
- Aztán megint tavasz. – hallatszott tovább. - De, képzelje, nagyon gyorsan történt. És újra. Megint és megint. Olyan volt, mintha felgyorsult volna az idő.
Anikó végre felállt. Néhány bizonytalan lépést tett a hang irányába.
- Időutazás lehetett. Az érdekes az volt, hogy nem a saját jövőnket láttuk. Azt tudtuk, hogy meg kell öregednünk, ha ilyen sok idő telik el hirtelen, de nem egészen így volt. Nem testben, csak valahogy lelkileg voltunk jelen.
Anikó erre az ágy mellé húzott egy széket. Érezte, hosszabban tart majd a dolog, mint egyébként.
- Mind a hárman pontosan tudtuk, hogy az idő tovább pereg majd, mint ameddig mi éltünk… vagy élünk? … nem is tudom, hogy mondjam magának. Szóval, tovább tudtunk látni időben a saját életünknél.
Az ápolónő végképp nem értette, mi történik vele. Hirtelen, meggondolatlan ötletből, megfogta a kinyújtott, ráncos kezet.
- Ez jól esik. – mondta az asszony. – Milyen hideg a keze… Pedig nagyon meleg van ám idebenn. Jól fűtenek? Igaz?
Anikó megszédült. Már bánta a testi kapcsolatot. Ugyanaz a fájdalmas félelem kerítette hatalmába, mint a férfiakkal. Hogy mi lesz, ha nem tart majd örökké. Mi lesz, ha hiányozni fog neki a néni? Felgyógyul? Meghal? Csak magára tudott gondolni ebben a pillanatban. A hiányérzettől, a veszteségtől való félelmére.
- Szóval – folytatta a néni – több száz év is eltelt álmomban pár másodperc alatt. Képzelje, a tó gyorsan kiszáradt. Aztán házakat építettek a helyén. Aztán azok meg összedőltek valami miatt. Nem láttuk pontosan, mi miatt. Később megint tó lett, de nem az a fehér, köd szerű, hanem mélyebb, kékebb és sokkal áttetszőbb… Nem is ez a fontos. Hanem, hogy amíg a házak álltak, bele láttunk rengeteg ott élő ember életébe.
Anikót már-már kezdte érdekelni a dolog. Arra gondolt, mindjárt történik valami a kórteremben és félbe kell szakítaniuk az egyoldalú beszélgetést. Ugyanakkor a másik sejtése az volt, annyira fontos történik éppen, hogy egy ismeretlen erő gondoskodik majd róla, hogy csendben végighallgathassa a nénit.
- Nem vagyok beszédes típus, folytatta az idős asszony. – szorítva egyet a már-már kiszabadulni akaró kézen. Azért mondom el, mert magácska is ott lakott. A dombon, az egyik házban.
Anikóval fordult egyet a világ. Soha nem hitt, nem akart hinni a jóslatokban. Azt érezte, csőbe húzták, és, hogy túl késő visszavonulnia.
- Ne, ne! Ne kérdezzen! Nem kell tudnia mindent. – Mintha csak a fel nem tett kérdésére jött volna válasz. – Csak annyit mondok el, ami önre tartozik.
„Jézusom!” – szökött körbe a gondolat az öreg, szürke falakon. „Nem kellene végighallgatnom.” – de az ellenérzés erőtlen, jelentés nélküli szavakként visszhangzott belül. Kíváncsisága legyőzte bizonytalan félelmét. Közelebb hajolt.
- Ne féljen! – hallotta bódultan. – Éljen annak, amiben most van! Higgye el, az a legjobb választás!
„Vajon, mire érti?”
- Az ember egész életében a döntéseinek rabja. Meg kell értse, ha nem a pillanatnak, a pillanatban cselekszik, a döntéseivel mindent elront! Az álmunkban lejátszódó jövő nem olyan, ahogy képzeltem, ahogy a legtöbb ember gondolkodik róla. Ott, abban a jövőben sokféle változat él. Nem egyetlen életét láttam az embernek, hanem az összes lehetségest életüket.
Anikó majdnem kérdezett valamit, de uralkodott magán.
- Hiába, úgysem válaszolnék. Ha bele kezdenék egy válaszba, azonnal elfelejteném az egész álmot.
„Őrült vagyok! Őrültek vagyunk! Lehet, elaludtam az asztalnál és álmodom, hogy beszél hozzám valaki?” – De hamar rájött, hogy mindegy, a saját álmát látja, vagy Teri néniét hallja éppen.
„Micsoda filozofikus gondolatok!” – állapította meg magában, csak, hogy minél távolabb kerülhessen a szokatlan történettől.
- Aranyoskám, maga miért van itt?
Kezdett borsózni a háta. Valami energiahullám, a félelem, a beavatottság ereje borzongott végig egész testén. Nyitotta volna a száját, de érezte, úgysem jön hang a torkán.
- Azért van itt, – válaszolt saját kérdésére az asszony – mert tapasztalatot keres.
Anikó kisdiákként bólintott a kéken villódzó sötétben.
- Nincs ennek a kórháznak szüksége magára, higgye el! Menjen és használja, amit tanult. Találjon másik munkát!
Megértette, hogy egy, az élet és halál határán ténfergő embert hallgat, közben pedig ágaskodott benne a felháborodás, hogyan mer valaki így beleszólni az életébe.
- Látja ezt a sok, magányos embert? Van, aki reménykedik, van aki feladta. Van, aki szenved és kevesebben, akik nem éreznek fájdalmat, mert értelmet látnak a történetben. Én még nem tudtam dönteni, melyiket választom. És tudja, mit?
Anikó most már kerekre tágult szemmel itta a szavait.
- Nekem még az is nehezíti, hogy nyitva a döntésem; haza megyek és folytatom, vagy most, itt befejezem.
Kezdte érezni, mire megy a játék. Innentől nem ellenkezett. Feladta belső védekezését. Szinte szóról szóra, előre tudta a következő szavakat.
- A saját életünket kell rendbe tennünk… Fontosnak tartja ezt a munkát?
Anikó határozottan bólintott, hogy igen.
- Tudom. De ne higgye, hogy pótolhatatlan! Alig várja ötven, erre az állásra képzett munkanélküli, hogy a helyére állhasson. Ha kilép, egyáltalán nem fog itt változni semmi.
Az ápolónő végre megértette az üzenetet. Kezdett hálát érezni az idős asszony iránt. Most ő fogta erősebbre keze szorítását.
- Örülök, hogy meghallgatott. Olyan fura érzésem van… Ha most elmegyek, akkor is itt maradok? Itt? Önnel?
- Lehet… - érkezett a válasz alig hallhatóan
Nem kellett ránéznie az ágy végén villódzó képernyőre. Meg sem próbált elbúcsúzni. Most érezte először életében, hogy a halál a legtermészetesebb dolog a világon.
Felállt. Szokatlan, lassú lépésekkel odament az ügyeleti asztalhoz. Tárcsázta az ilyenkor szokásos számot.
- Igen, én. A nyolcasban. Köszönöm.
Odakint hajnalodott. Az okos, lelkiismeretes berendezések néma pittyegéssel, szünet nélkül őrködtek tovább a hirtelen beállt, zümmögő csöndben.
Anikó nem haza indult. Megvárta a személyzeti osztály vezetőjét. Fontos dolgot akart közölni vele.
2014. október 31.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.