Ébredés
Félelmetes sötétben folytatta útját. Nem olyan megszokott, országúti éjjel volt. Nyirkos, megmagyarázhatatlan semmi lebegte körül. Minden kanyarnál meresztenie kellett a szemét, nehogy nekivágódjon az éles szikla-morzsaléknak, hogy elkerülje a szakadék semmibe lódító peremét.
Érezte, meg kellene álljon, de félt, hogy beléjönnek hátulról.
- Ugyan, ki járna erre? – mosolygott maga elé, nem értve, mitől van ilyen jó kedve.
Már az indulásnál szokatlan módon fel volt dobva. Érezte, túl sokat beszél, hogy már megint minden férfi-tekintettel hanyag, vagány farkasszemet néz, ami máskor, általában nem volt szokása.
- Kezdődik. – gondolta, és igyekezett elterelni a figyelmét. – Máskor is így szokott kezdődni.
Azt érezte, elege van az egész, nyavalyás életből. Csupa kínlódás! Amikor végre célhoz érne, egyszer csak kikapcsol, és elkezd valami lehetetlen módon viselkedi. Önmaga ellensége lenne talán? Lehet, be van programozva saját sikerei ellen?
Ösztönösen a fék fölé rántotta a lábát, de mielőtt vadul visszavett volna a sebességből, rájött, hogy csak képzelődik. Az nem lehet, hogy amikor szűk kanyarok közt, kétszáz méter szakadék peremén, sziklakiszögelléseket érintve száguld a vaksötét éjszakában, szarvascsorda keresztezze útját. Vagy mégis?
- Nem vagyok százas! – morogta és tovább hunyorgott a fekete végtelenségbe. A fényszórók alig néhány métert világítottak meg előtte. Nem, mintha rosszul lennének beállítva, hanem, mert olyan sűrűn, olyan sebességgel következtek a szabálytalan kanyarok, hogy szinte egyetlen pillanatra sem volt úttest előtte.
- Meg fogok bolondulni.
Hirtelen nem érezte a magasságot, a mélységet, a sebességet.
- Hova indultam? Jééézusom! Emlékeznem kellene! Mi lesz, ha kifogy a benzin?
Gondolateltereléssel lett úrrá félelmén.
- Vár valaki egyáltalán odafönn?
Az esti telefonhívás igencsak furcsa volt. Talán nem kellett volna megbíznia egy ismeretlen hangban. Óvatosabbnak kellene lennie. Ellenőrizhette volna a hívószám tulajdonosát. Nem is tudja már, milyen néven mutatkozott be.
- De honnan vette ez az ember, hogy hetek óta nem találja a kedvenc, legdrágább fülbevalóját? Hát, csak nem hívta volna fel tréfából ezzel a hülyeséggel!
Napok óta arról ábrándozott, hogy valami csodával határos módon megkerül. Persze, hogy rögtön, az első szóra ugrott.
- De miért is kell százötven kilométert hajtanom életveszélyes úton ebben a félelmetes magasságban? Nem lett volna egyszerűbb, ha mindketten várnak egy kedvezőbb alkalomra?
Soha nem volt türelme kivárni a számára fontos, életbe vágó dolgok természetes bekövetkezését. Mindig elébe ment a történéseknek. Már-már betegesen. Tudta magáról, és ezerszer elhatározta, hogy legközelebb másképp csinál mindent, mégis, amikor elfogta a félelemnek és a vágynak ez a borzongató keveréke, azonnal és ész nélkül cselekedett. Nem döntések voltak ezek, sokkal inkább a döntésre való képtelensége. Hogy ne kelljen várnia egyetlen pillanatot sem. - Félelem a félelemtől? - Van erre egy jó kifejezés, de hirtelen nem jutott eszébe az idegen szó.
Szokatlan hangokat hallott a motorház felől.
- Édes Istenem! Lehet, ez lesz az utolsó tévedésem? Hány óra?
Félelmetes képzelgésekbe zuhant:
- Mi lesz, ha hiába viszem a pénzt? Ha mégsem adja oda? Ha csak zsarolás az egész, hogy kicsaljon tőlem megint egy kisebb vagyont?
Nem emlékezett, hogy beszélt volna valakinek az ékszer eltűnéséről. Remélte, tényleg nála van és elhozza magával.
Annak ellenére, hogy férfi néven mutatkozott be, nőnek képzelte a hangja alapján. Olyan duruzsoló volt. Dohányosan rekedt. Szexi – mondaná a férje.
- Nem is szóltam otthon, hogy nem megyek ma haza. Mit gondolnak rólam, hova tűntem?
A férje hasonló karakter volt, képes rá, hogy az első, képtelen gondolatára hívja a rendőrséget.
- Jaj, csak azt ne! Akkor mindennek vége. Elvesztünk!
Hideglelés futott végig a nyakán, a gerincén. Csaknem elvétette a következő kanyart a szakadék felé. Újra érzékelni kezdte a mélységet, a magasságot. Jobbról a meredek, gránit-kemény fal, balról végeláthatatlan tér, távoli csúcsok. Időbe telt, míg tudatosult benne, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha oszlani kezdene a sötétség. És valóban. A telihold kéklő, mágikus ereje lassab életre keltette a tájat.
- Megint az lesz. – gondolta újra borzongva a félelemtől.
Próbálta ismét másra gondolni. Kétségbeesett reménytelenség érzése szorította el a torkát. Hangosan felzokogott. Könnyein át egyre nehezebben tudott figyelni a felbukkanó kanyarokra.
- Nem állhatok meg! Azt se tudom, felfelé, vagy lefelé tartok. – Úgy érezte, hosszú percek óta nem változik az út magasága.
Kőkemény, szorító fájdalommal markolta az érzés, hogy nem tudja, nem fogja végig csinálni. Hogy akarattal bele fog hajtani a zuhanós, halálos mélységbe.
- Minek ez a felhajtás? Boldogabb lesz talán valaki, ha haza hozom? A múltkor is úgy összevesztünk, mind a ketten sírógörcsöt kaptunk. Hogy beszélhetett velem így? Se szeretet, se tisztelet a hangjában. Ilyenkor tényleg gyűlöljük egymást?
Az utolsó, legvégső, túlfeszített pillanat hozta a megoldást. Jobbra az út végre kiszélesedett, majd a másik oldalon távolodni kezdett a sziklafal. Meredeksége szelídülni látszott. Kis idő múlva a mélység is messzebb került a kerekektől. Egy fennsíkon találta magát a felhőkhöz szokott magasságban. Több szintes szálloda fénye hunyorgott a távolban. Bele taposott a gázba.
- Vajon van nála fegyver? Anélkül hogyan tartaná fogva? Bár egy felnőttnek semmi szüksége eszközre, hogy elbánjon vele. Mekkora egy szemét! Pedig nem is beszéltem senkinek a gyűlöletünkről. Akkor meg honnan tudja?
Hirtelen minden agresszivitása veszett anyatigrissé állt össze.
- Mi az, hogy gyűlölöm a saját lányomat? Kinek, mi köze hozzá? Ahogy jött az érzés, úgy el is múlik majd. Jaj, ez a kitalált, elrablós mese az idegeimre megy!
Virágokkal díszített kőkerítés előtt vad csikorgással fékezett. Az épület körül káprázatos kivilágításnak tűnt a szerény lámpák fénye.
Be se zárva a kocsi ajtaját, rohant felfelé a kerti úton. Szállodai recepción találta magát. Az első, ami feltűnt, hogy sem a bútoroknak, sem a falaknak nem volt határozott színe. Ahogy pár lépést tett a pult felé, az mintha pontosan ugyanannyit távolodott volna tőle. Sehol egy lélek! Nem gondolkozva azon, mit csinál, felrohant egy keskeny lépcsőn.
- Most merre?
Zokogni sem volt ereje a döbbent rémülettől.
- Átvertek! Nincs itt senki. - A telefonja után kapott a megszokott mozdulattal. - Úristen! Nem hoztam magammal.
Találomra benyitott az egyik vendégszobába. Furcsállta, hogy nyitva találja az ajtót, de tovább lépett a vaksötétbe. Döbbenten tapasztalta, hogy az országúti sziklafal peremén áll. Hogy majdnem elveszíti az egyensúlyát.
Ekkor tört rá megint az érzés, amit annyiszor tapasztalt már. A tehetetlenség. Hogy értelmetlen a létezése, hogy tulajdonképpen nem akar semmit, hogy legszívesebben véget vetne mindennek, ami ide köti, erre az ostoba világra.
Nem akart öngyilkos lenni. Nem. Hiszen a kislányáért, a gyermekéért, a legdrágábbért, az életéért jött ide kisebb vagyonnal a táskájában. Azért, hogyha kell, agyonverje ezt a mocskot, ezt az állatot, aki ezt tette a családjával.
- Miért nincs itt a férjem? Vajon, eljött volna, ha hívom? Miért nem szóltam neki? Miért indultam el nélküle? Miért vagyok megint egyedül?
Tehetetlen, hangtalan zokogásba fulladtak a gondolatai. Ahogy elvesztette az egyensúlyát eszeveszett sikoltásban tört ki.
Kibotorkált az előszobába. A szekrény oldalába, az ajtófélfába, az asztal sarkába, minden létezőbe beütötte a kezét, az oldalát. Villanykapcsolót keresett megszállottan. Egyik sem volt a szokott helyén. Helyettük sima, hideg falfelület mindenütt.
Megfordult. A gyerekszoba felé vette az irányt. Itt is minden bútor ellenállt. Vakon tapogatózva a rácsos kiságy mellé ért végre.
- Úristen! Nincs itt! Akkor most mi lesz? Hát mégis igaz?
Második, észbontó, tehetetlen sikoltására végre felébredt. Moccanni sem mert a sötétben. Lassan, nagyon lassan, ahogy oszlani kezdett rémülete, érzékelte az otthonos meleget a gyomra, a hasa táján. Megsimogatta. Csak úgy kívülről.
- Hát itt vagy? Itt vagyunk mind a ketten… a fene egye meg az ilyen ostoba rémálmokat! Óvatosan ült fel, nehogy megnyomja, felébressze.
A férje mozdult meg a mocorgás zajára.
- Kislány lesz. – mondta ki könnyes szemmel, csak úgy, magának.
- Honnan tudod? Meg se nézettük. – jött valahonnan félálomból a válasz. - Azt nem lehet csak úgy tudni.
- De lehet! Egyszerűen - tudom.
- Aludj! Majd elviszlek dokihoz.
- Nem kell! TUDOM.
Magában, hangtalanul gondolta tovább: - Kislány lesz, és sokat fogunk veszekedni, mire megnő.
Vissza ereszkedett a párnára. Álomtalanul, nyugodtan aludtak reggelig.
Mind a hárman.
2014. október 30.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
Félelmetes sötétben folytatta útját. Nem olyan megszokott, országúti éjjel volt. Nyirkos, megmagyarázhatatlan semmi lebegte körül. Minden kanyarnál meresztenie kellett a szemét, nehogy nekivágódjon az éles szikla-morzsaléknak, hogy elkerülje a szakadék semmibe lódító peremét.
Érezte, meg kellene álljon, de félt, hogy beléjönnek hátulról.
- Ugyan, ki járna erre? – mosolygott maga elé, nem értve, mitől van ilyen jó kedve.
Már az indulásnál szokatlan módon fel volt dobva. Érezte, túl sokat beszél, hogy már megint minden férfi-tekintettel hanyag, vagány farkasszemet néz, ami máskor, általában nem volt szokása.
- Kezdődik. – gondolta, és igyekezett elterelni a figyelmét. – Máskor is így szokott kezdődni.
Azt érezte, elege van az egész, nyavalyás életből. Csupa kínlódás! Amikor végre célhoz érne, egyszer csak kikapcsol, és elkezd valami lehetetlen módon viselkedi. Önmaga ellensége lenne talán? Lehet, be van programozva saját sikerei ellen?
Ösztönösen a fék fölé rántotta a lábát, de mielőtt vadul visszavett volna a sebességből, rájött, hogy csak képzelődik. Az nem lehet, hogy amikor szűk kanyarok közt, kétszáz méter szakadék peremén, sziklakiszögelléseket érintve száguld a vaksötét éjszakában, szarvascsorda keresztezze útját. Vagy mégis?
- Nem vagyok százas! – morogta és tovább hunyorgott a fekete végtelenségbe. A fényszórók alig néhány métert világítottak meg előtte. Nem, mintha rosszul lennének beállítva, hanem, mert olyan sűrűn, olyan sebességgel következtek a szabálytalan kanyarok, hogy szinte egyetlen pillanatra sem volt úttest előtte.
- Meg fogok bolondulni.
Hirtelen nem érezte a magasságot, a mélységet, a sebességet.
- Hova indultam? Jééézusom! Emlékeznem kellene! Mi lesz, ha kifogy a benzin?
Gondolateltereléssel lett úrrá félelmén.
- Vár valaki egyáltalán odafönn?
Az esti telefonhívás igencsak furcsa volt. Talán nem kellett volna megbíznia egy ismeretlen hangban. Óvatosabbnak kellene lennie. Ellenőrizhette volna a hívószám tulajdonosát. Nem is tudja már, milyen néven mutatkozott be.
- De honnan vette ez az ember, hogy hetek óta nem találja a kedvenc, legdrágább fülbevalóját? Hát, csak nem hívta volna fel tréfából ezzel a hülyeséggel!
Napok óta arról ábrándozott, hogy valami csodával határos módon megkerül. Persze, hogy rögtön, az első szóra ugrott.
- De miért is kell százötven kilométert hajtanom életveszélyes úton ebben a félelmetes magasságban? Nem lett volna egyszerűbb, ha mindketten várnak egy kedvezőbb alkalomra?
Soha nem volt türelme kivárni a számára fontos, életbe vágó dolgok természetes bekövetkezését. Mindig elébe ment a történéseknek. Már-már betegesen. Tudta magáról, és ezerszer elhatározta, hogy legközelebb másképp csinál mindent, mégis, amikor elfogta a félelemnek és a vágynak ez a borzongató keveréke, azonnal és ész nélkül cselekedett. Nem döntések voltak ezek, sokkal inkább a döntésre való képtelensége. Hogy ne kelljen várnia egyetlen pillanatot sem. - Félelem a félelemtől? - Van erre egy jó kifejezés, de hirtelen nem jutott eszébe az idegen szó.
Szokatlan hangokat hallott a motorház felől.
- Édes Istenem! Lehet, ez lesz az utolsó tévedésem? Hány óra?
Félelmetes képzelgésekbe zuhant:
- Mi lesz, ha hiába viszem a pénzt? Ha mégsem adja oda? Ha csak zsarolás az egész, hogy kicsaljon tőlem megint egy kisebb vagyont?
Nem emlékezett, hogy beszélt volna valakinek az ékszer eltűnéséről. Remélte, tényleg nála van és elhozza magával.
Annak ellenére, hogy férfi néven mutatkozott be, nőnek képzelte a hangja alapján. Olyan duruzsoló volt. Dohányosan rekedt. Szexi – mondaná a férje.
- Nem is szóltam otthon, hogy nem megyek ma haza. Mit gondolnak rólam, hova tűntem?
A férje hasonló karakter volt, képes rá, hogy az első, képtelen gondolatára hívja a rendőrséget.
- Jaj, csak azt ne! Akkor mindennek vége. Elvesztünk!
Hideglelés futott végig a nyakán, a gerincén. Csaknem elvétette a következő kanyart a szakadék felé. Újra érzékelni kezdte a mélységet, a magasságot. Jobbról a meredek, gránit-kemény fal, balról végeláthatatlan tér, távoli csúcsok. Időbe telt, míg tudatosult benne, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha oszlani kezdene a sötétség. És valóban. A telihold kéklő, mágikus ereje lassab életre keltette a tájat.
- Megint az lesz. – gondolta újra borzongva a félelemtől.
Próbálta ismét másra gondolni. Kétségbeesett reménytelenség érzése szorította el a torkát. Hangosan felzokogott. Könnyein át egyre nehezebben tudott figyelni a felbukkanó kanyarokra.
- Nem állhatok meg! Azt se tudom, felfelé, vagy lefelé tartok. – Úgy érezte, hosszú percek óta nem változik az út magasága.
Kőkemény, szorító fájdalommal markolta az érzés, hogy nem tudja, nem fogja végig csinálni. Hogy akarattal bele fog hajtani a zuhanós, halálos mélységbe.
- Minek ez a felhajtás? Boldogabb lesz talán valaki, ha haza hozom? A múltkor is úgy összevesztünk, mind a ketten sírógörcsöt kaptunk. Hogy beszélhetett velem így? Se szeretet, se tisztelet a hangjában. Ilyenkor tényleg gyűlöljük egymást?
Az utolsó, legvégső, túlfeszített pillanat hozta a megoldást. Jobbra az út végre kiszélesedett, majd a másik oldalon távolodni kezdett a sziklafal. Meredeksége szelídülni látszott. Kis idő múlva a mélység is messzebb került a kerekektől. Egy fennsíkon találta magát a felhőkhöz szokott magasságban. Több szintes szálloda fénye hunyorgott a távolban. Bele taposott a gázba.
- Vajon van nála fegyver? Anélkül hogyan tartaná fogva? Bár egy felnőttnek semmi szüksége eszközre, hogy elbánjon vele. Mekkora egy szemét! Pedig nem is beszéltem senkinek a gyűlöletünkről. Akkor meg honnan tudja?
Hirtelen minden agresszivitása veszett anyatigrissé állt össze.
- Mi az, hogy gyűlölöm a saját lányomat? Kinek, mi köze hozzá? Ahogy jött az érzés, úgy el is múlik majd. Jaj, ez a kitalált, elrablós mese az idegeimre megy!
Virágokkal díszített kőkerítés előtt vad csikorgással fékezett. Az épület körül káprázatos kivilágításnak tűnt a szerény lámpák fénye.
Be se zárva a kocsi ajtaját, rohant felfelé a kerti úton. Szállodai recepción találta magát. Az első, ami feltűnt, hogy sem a bútoroknak, sem a falaknak nem volt határozott színe. Ahogy pár lépést tett a pult felé, az mintha pontosan ugyanannyit távolodott volna tőle. Sehol egy lélek! Nem gondolkozva azon, mit csinál, felrohant egy keskeny lépcsőn.
- Most merre?
Zokogni sem volt ereje a döbbent rémülettől.
- Átvertek! Nincs itt senki. - A telefonja után kapott a megszokott mozdulattal. - Úristen! Nem hoztam magammal.
Találomra benyitott az egyik vendégszobába. Furcsállta, hogy nyitva találja az ajtót, de tovább lépett a vaksötétbe. Döbbenten tapasztalta, hogy az országúti sziklafal peremén áll. Hogy majdnem elveszíti az egyensúlyát.
Ekkor tört rá megint az érzés, amit annyiszor tapasztalt már. A tehetetlenség. Hogy értelmetlen a létezése, hogy tulajdonképpen nem akar semmit, hogy legszívesebben véget vetne mindennek, ami ide köti, erre az ostoba világra.
Nem akart öngyilkos lenni. Nem. Hiszen a kislányáért, a gyermekéért, a legdrágábbért, az életéért jött ide kisebb vagyonnal a táskájában. Azért, hogyha kell, agyonverje ezt a mocskot, ezt az állatot, aki ezt tette a családjával.
- Miért nincs itt a férjem? Vajon, eljött volna, ha hívom? Miért nem szóltam neki? Miért indultam el nélküle? Miért vagyok megint egyedül?
Tehetetlen, hangtalan zokogásba fulladtak a gondolatai. Ahogy elvesztette az egyensúlyát eszeveszett sikoltásban tört ki.
Kibotorkált az előszobába. A szekrény oldalába, az ajtófélfába, az asztal sarkába, minden létezőbe beütötte a kezét, az oldalát. Villanykapcsolót keresett megszállottan. Egyik sem volt a szokott helyén. Helyettük sima, hideg falfelület mindenütt.
Megfordult. A gyerekszoba felé vette az irányt. Itt is minden bútor ellenállt. Vakon tapogatózva a rácsos kiságy mellé ért végre.
- Úristen! Nincs itt! Akkor most mi lesz? Hát mégis igaz?
Második, észbontó, tehetetlen sikoltására végre felébredt. Moccanni sem mert a sötétben. Lassan, nagyon lassan, ahogy oszlani kezdett rémülete, érzékelte az otthonos meleget a gyomra, a hasa táján. Megsimogatta. Csak úgy kívülről.
- Hát itt vagy? Itt vagyunk mind a ketten… a fene egye meg az ilyen ostoba rémálmokat! Óvatosan ült fel, nehogy megnyomja, felébressze.
A férje mozdult meg a mocorgás zajára.
- Kislány lesz. – mondta ki könnyes szemmel, csak úgy, magának.
- Honnan tudod? Meg se nézettük. – jött valahonnan félálomból a válasz. - Azt nem lehet csak úgy tudni.
- De lehet! Egyszerűen - tudom.
- Aludj! Majd elviszlek dokihoz.
- Nem kell! TUDOM.
Magában, hangtalanul gondolta tovább: - Kislány lesz, és sokat fogunk veszekedni, mire megnő.
Vissza ereszkedett a párnára. Álomtalanul, nyugodtan aludtak reggelig.
Mind a hárman.
2014. október 30.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.