Fénytelen fényben

  Magára zárta az összes ajtót. A bejáratival kezdte. Kicsit szorult a zár, ahogy a megszokott módon rángatott a kilincsen egyet, kettőt. Aztán hátrálva a szűk előszobában, kitapogatta a fali szekrény ajtaját. Az éles nyikorgás visszadobta a jelenbe. Pillanatra feléledtek a hangok: hosszan nyújtott kutyaugatás, a hó szemezése az ereszcsatornán. Távolban valaki magyarázott türelmetlen hangon. Érteni nem lehetett. Idegen indulatként hatott. Aztán visszazuhant a sötét előszoba áporodott, otthonos illatába. Vakon kereste a hálószoba kulcsát a polcon. Végre fogta az okos kis szerszámot, hátrálva, nehogy fellökje a száradó ruhákat tartó állványt, bezárta maga előtt az ajtót. Meglepte a hirtelen csönd. Százezer évet töltött már itt, megadó magányában.
  Eszébe jutott, hogy a botját kint felejtette az udvaron. Túlságosan lefoglalta a telihold és a hóesés látványa. Azon tűnődött, látott-e életében ilyen fura kettősséget. Hiszen a hóesés sötét, átláthatatlan felhőkből érkezik. Vajon hogy férnek meg egymással az égen egyidőben, a gyermekvilág legnagyobb csodája és a bolygó örökre itt felejtett, hűséges társa? Hihetetlen gyönyörű ez a szikrázó, éjszakai világ.
  Nincs is most szüksége a botra. Ugyan hová menne vele? Ki tudja, mikor kapcsolják vissza az áramot. Ha ezek valamit kigondoltak, elhatároztak, ragaszkodnak is jó darabig az igazukhoz.
  A kályha már rég nem árasztotta otthonos melegét. Nem érzett hideget. Talán a forróságot sem észlelte volna ebben a pillanatban.
  A szakadozó tapétán tenyerével kereste a telefon zsinórját. Ahogy a végéig ért, óvatosan kihúzta a fali csatlakozóból.
  - Nem kell, hívjon senki. – gondolta, ahogy megkerülve a tálalóasztalt, kitapogatta az ágy szélét.
  Leült és egyenes háttal várt néhány pillanatot. Gondolatai lassan lenyugodtak.
  Egyedül lesz ezen az éjszakán. A gyerekek valahol luxus hétvégét töltenek az ünnepeken. Felkészült. Napok óta tervezte. Túlságosan sokat hallott, olvasott magányos karácsony estékről. Félt is meg nem is. Erősnek tartotta magát. Tudta, ha szappanoperák érzelgősségével indul bele, veszteni fog. Világ életében mindent a maga hasznára tudott fordítani, a leglehetetlenebb, legreménytelenebb helyzeteket is.
  - Itt vagyok. – suttogta hangtalanul elcsitult gondolatai között.
  Soha még nem kapott választ az ilyen próbálkozásaira. De valahogy most érezte, másképp lesz minden.
  Keresztbe helyezkedett. Az öreg dívány rugói hanggal is, mélyedésekkel is jelezték, hogy itt, ezen a helyen tőlük függ minden. A falig húzódott, hátát a hideg vakolatnak támasztotta. Takaróra gondolt. Nagy nehezen el is érte az ágy végénél. Valamiért már nem akarta elhagyni ezt a helyet, úgy nyújtózkodott oda érte. Gyerekkorukban azzal játszottak, hogy valamelyik testvérével előmelegítették a falnak egy darabját, aztán helyet cseréltek és élvezték a másik ott maradt testmelegét.
  - Itt vagyok. – ismételte magában hátára igazítva a durva pokrócot.
  Meg sem lepődött a válaszon:
  - Miért akarsz látni?
  Nem akart válaszolni. Valamiért úgy érezte, ha bármit is mondana, eltűnne a látomás.
  Túlzás a látomás szó – gondolta, hiszen nem történt, nem mozdult semmi. A sötétben színes, apró pontok hullámzottak előtte szeme magasságában, de ezt már régen megszokta. Olyan volt mindig, mint a tenger hullámzása. Már amikor legelőször tapasztalta ezt a fura, csak sötétben látható jelenséget, megállapította, hogy ez a vér lüktetése a szeme aljában. Ahogy élettel, látással üzen az a titokzatos motor, amit szívnek neveznek az emberek.
  - Itt vagy? – kérdezte az a másik.
  Mozdulatlanul bólintott.
  - Nem kell beszélgess velem.
  - Rendben. – jött a hangtalan válasz.
  Megfogták egymás kezét. Lassan eltávolodott a kis szoba, a havas kert a holddal, a hangok az összehúzott sötétítőn túl.
  Álmodtak is talán valamit. Egy másik világról, ahol nem kapcsolják ki a villanyt fizethetetlen számlák miatt. Hatalmas koncertteremben, bársony székeken hallgattak valami isteni muzsikát. Kristálycsillárok ontották a vakító fényt.
  A reggel hangjai ébresztették. Egyedül volt. A redőnyön hajnal szűrődött át. A kutyák már aludtak.
  Kint havas, hangtompítós csend terült a tájra. Fázni kezdett.
  - Túléltem – gondolta. Határtalan öröm árasztotta el. – A gyerekek délután érkeznek. Kár, hogy nincs mit főzzek nekik…

2014. október 25.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.