Kicsik és a nagyok

  A százhuszadik emelet padlótól plafonig érő üvegablakait jeges eső csapkodta. A kinti időjárás zaja távoli, halk mormogásnak tűnt. A külváros felől fekete viharfelhők közeledtek eszeveszett száguldással. Villámtól szabdalt sötétségbe borult a kinti világ. Az automata érzékelők felkapcsolták a világítást. Apró, kövér emberke szorgalmasan tett-vett szobányi íróasztala fölé hajolva. Támlás széke a világnak ezt, a háta mögötti, szabadság ízű darabját szinte mániákusan zárta ki hangelnyelős, vörös tapétás, süppedő padlószőnyeges, vakító fényű, kristálycsilláros magányából. Tériszonya volt. Súlyos tériszonya.
  Nehezen viselte ezt a helyet. Ha csak lehetett, hátat fordított a mindenség e követelőző látomásának. A látogatók – ugyan nem sokan voltak, de, ha mégis – mikor beléptek, szédítő magasságot és mélységet érzékeltek körülötte. Ilyenkor a végtelennel azonosították. Bizsergető gondolat volt számára. Hatalmát szimbolizálta. Hatalmát, ahogy itt minden: a pazar, faragott, mahagóni ülőgarnitúrák, az ember nagyságú öntött kristály tükrök, a kétóránként cserélt, friss virágok a vagyont érő padlóvázákban, minden, minden, ami csak körülvette.
  Hatalom itatta át mozdulatát, hanglejtését, mosolyát és fintorait. Nem szerette mutogatni. A zsigereiben élte, dédelgette a mámornak ezt a felemelő gondolatát.
  Hátradőlt, behunyta a szemét. Megvárta, míg a csend végigjárja minden érzékét. Pár percig ebben, a meditatív állapotban ült. Befelé figyelt. Így tanították a tréningeken. Hogy, mikor fontos döntés előtt áll, előbb ezzel a módszerrel hozhassa felszínre bölcsességét. Ne kelljen ilyenkor agyalnia, tényeket értékelnie, rendszereznie, csak egyszerűen, megérzései intenzitását fokozva, az intuíciókra hallgatnia.
  Amint végzett ezzel, a szertartás szerű gyakorlattal, átlapozta a néhány, rövid jelentést, melyeket kora reggel kapott a hírszerző központtól. Sorra végigfutotta a politikai, szociológiai tanácsadók, kutatók véleményét, javaslatait.
  - Rendben. Akkor csináljuk.
  Lenyomott egy gombot a titkárnői telefonon.
  - Hozza be, kérem, ami azóta érkezett. Gondolom, van köztük egy zöld csíkos boríték.
  Máris nyílt az oldalajtó. A titkárnő szintén hatalmának szimbóluma volt. Termete, életkora, öltözködése, frizurája, a lábai, keblei. Igaz, nem használta, ahogy a legtöbb férfi politikus tette ezekkel a bábuszerű szexlényekkel, de jelenléte fontos szerepet kapott elégedettsége, komfortérzése tökéletessé tételéhez. Mosolytalan, gépies kapcsolat volt közöttük, ha egyáltalán a kapcsolat szóval lehet jellemezni, az ilyen kommunikációt. A legkevesebb szóval és gesztussal éltek egymás irányában.
  Szokatlan borzongással tépte fel a zölddel színezett borítékot. Máskor papírvágó kést használt volna, de a türelmetlen kíváncsiság legyőzte rendszeretetét. Egyetlen papírlap, néhány mondattal. Megvonta a vállát. Visszaült és várt. Érezte, nemsokára érkezik a szóbeli magyarázat.
  Valóban nem váratott sokáig magára. Halk berregéssel érkezett a hívás. Előre nyúlt a kagylóért. Változatlan testhelyzetben morogta nevét a telefonba. Köszönés nélkül indult a beszélgetés.
  - Nem a véleményére vagyok kíváncsi. Csak válassza meg az eszközt.
  - …
  - A célszemély státuszát régen felmértük. Ön végrehajtó szerepet kap.
  Erre nem sokat lehetett válaszolni. Az illető, a vonal túlsó végén, nem is várt. Még csak egy „megértette?” sem érkezett. Foglalt hang jelezte, hogy tudomásul kell vennie a hallottakat.
  Nem igazán tudta, ki ez az ember. Valaki a hatóságtól? Csak sejtette. A levél feladója lehetett.
  Nem először csinált ilyet. Tudta, mire kell vigyáznia, hogyan, milyen szempontok szerint célszerű kiválasztani emberét. Előkotort egy listát a mahagóni fiókból. Elsőre rámutatott egy névre, és innentől kezdve ragaszkodott hozzá.
  - Hívja a sötét hajút. – mondta a telefonba.
  - Itt vár. Beküldöm.
  Ez kicsit meglepte. Ki tudhatta előre a döntését? S ha tudta, miért kell közvetítő szerepet kapnia? Tapasztalatból ismerte ezeket a meglepetéseket. Minden esetben a felelősség áthárításáról szóltak. Hogy legyen köztes személy, ha borulna a terv. Életében először szánták tehát bűnbak szerepére. Nem volt választása. Soha nem gondolta, hogy valaha utasítást és nem felkérést kap. Most ez történt. És a legrosszabb, nem tudhatta, ha ellenáll, honnan és milyen retorzióra számíthat. Szokatlan érzés volt. Nem egészen új, mert napok óta ott lebegett benne és körülötte. Most keményen tudatosult benne. Hogy fél. Fél és fogalma sincs, kitől.
  Politikusként tudta, mindenkiről végeláthatatlan adat gyűlik az évek folyamán. Nem mérlegelte, mit fordíthatnak ellene. Látott már ilyet. Bárkiről bármit el lehet híresztelni. A média, a politika nem a tények, hanem a hit tudománya. Az elhitetés útjait, lehetőségeit kutatja. Nem a közlés lélektanát.
  Borzos, fekete hajú, hatalmas ember lépett a szobába. Talpig feketében. Tudta, ez a fajta általában nem veszi le a bőrkabátját. Már csak azért sem, mert soha, sehol nem tartózkodik pár percnél tovább.
  - Minden adatot megkaptam. – mondta köszönés helyett. Van megfelelő ember és helyszín. Bízhat bennem.
  - Erre számítottam. – játszotta a jólértesült határozottat.
  - Kell pár nap. A megfelelő helyszín és alkalom miatt.
  - Rendben. Szabad kezet kap. – „Mintha nem kapta volna már régen meg.” – A második mondatot hang nélkül gondolta végig.
  Az ember bólintott. Tisztelgés szerű gesztusából, ahogy sarkon fordult, kétség nélkül állapította meg; sok évig szolgált a hadseregben.
  Összepakolt. Lekapcsolta a villanyt. Ahogy elköszönt a titkárnőtől, furcsa érzése támadt. Mintha veszélybe került volna minden. Az iroda, a státusz, a pazar, gondtalan életmód, összes, eddig elért eredménye. Alkalmazottja rejtélyes tekintete megrendítette hitét saját hatalmában.
  „Ki ez a nő?” – kérdezte magában. – „Lehet, soha nem tudom meg.”

  *********************

  Az újságok, a televíziók véletlen balesetről tájékoztattak. Szóbeszédek kaptak szárnyra. Meghalt egy nagy ember. Ismeretlen körülmények között.
  Csak a gyerekek tudták, sejtették az igazságot.
  A Föld hajnalban felsírt ébredő álmában.


2014. november 14.
Netala