Matek óra

  Utolsó pillanatban ért be. Igaz, a tanár után, de legalább senki nem mondhatta, hogy elkésett. Majdnem fellökték egymást, úgy osont helyére, az utolsó padba.
  Szeretett az ablak mellett ülni. Innen tudta szemmel tartani a falevelek hullását, a hóesést, az apró madarak billegését a kiszáradt ágakon, méghozzá úgy, hogy ne legyen se sértő, se feltűnő. Egész testével úgy helyezkedett, mintha a tábla felé fordulna. Csak a tekintete kalandozott más felé. Pontosan igaz volt rá; „testben itt, lélekben valahol máshol”. A lelkét viszont nincs az a tanár, aki rajta kaphatná, mikor és merre jár. Igaz, eleinte görcsös, kényelmetlen volt ez a póz, de hamar rájött, megéri a fáradtságot. Később ebben a helyzetben képes volt már ellazulni is. Elégedettséggel töltötte el ravaszsága. Az is előfordult, hogy lecsukott pilláin át tudta követni, mi történik az osztályban. Legalábbis a számára fontos dolgokat. Nem csak a tanár, de a körülötte ülők sem vehették észre, mikor jut túl ébrenlét és álom titokzatos határán.
  Automatikus mozdulattal nyúlt a táskájába. Régebben erről sokszor elfeledkezett. Az évek során meg kellett szoknia pár dolgot, hogy igazán észrevétlenné válhasson.
  Nagyot szippantott az osztály könyv- és testszagú párájából. A történelem óra utáni tizenöt perc kevés volt, hogy áthangolódjon. Épp ezen morfondírozott, mikor meglepetéssel tudatosult benne, melyik tanárt is lökte fel az előbb kis híján. „Matek van?” – Valahogy mindegy volt. Máskor ez a tény rendszerint fel tudta zaklatni. De gondolatai most egy szokatlan, másik világban tartózkodtak.
  Próbált szabadulni nyomasztó érzésétől. Julit nézte. A haját, hátának, derekának titokzatos ívét. Szinte érezte a lány lélegzetét, ahogy két paddal előtte lapozgatott a füzetében. Juli látványa bármikor el tudta terelni lehangoló gondolatait. Próbálta felidézni furcsa, gátlástalan tekintetét, mosolyát, ahogy venni szokta a lapot egy-egy jól irányzott poénjából. Most ez sem segített. A legrosszabb az volt, nem tudta, mi zavarta ennyire össze fél órával előbb. Homályosan érezte csak, hogy valamit elhozott, valami levakarhatatlanul lelkére tapadt az előző órából.
  Agyonrágcsált tollat forgatott az ujjai között. Ez jól esett. Kizökkentette kicsit éber tudatából, majd lassan az iskolapad valóságából. Szemeit oldalra fordítva, merev felső testtel pillantott ki az ablakon túli napsütésbe.
  Focimeccsen találta magát. Lökdöste azt a nagy darab, vörös szeplős srácot, aki harmadszor gáncsolta már el. Igaz, mindannyiszor idejében észre vette mocskos szándékát. Negyedszerre viszont tényleg elege lett. Már nem csak közölni akarta mérgét, utálatát, hanem érezte, bosszút kell állnia. Lecsapni, meggyötörni, eltiporni ezt az együgyű, törtető húsdarabot. Arcába vágni, a belébe taposni, szétrúgni a vádliját, eltörni lábát. Hogy ebből csak egy erőtlen beletérdelés valósult meg végül, maga sem értette. Azonban ez is elég volt, hogy kiállítsák. Görcsösen rándult ökölbe a keze. De akkor már ott sem volt igazán.
  Esti készülődés a vacsorához. Mamika hozta a palacsintát. Kéjesen elégedett mosolyát, az étel csábító illatát látva, érezve, igencsak összeszaladt szájában a nyál. De az öregasszony leintette: „Előbb a leves”. Nem szerette, ha feltételeket szabnak, de mivel szokatlanul éhes volt, kénytelen alkalmazkodott a helyzethez. Utálta ezt a langyos, levesnek nevezett mindent-bele zöldséges sűrítményt. Viszont a kövér, porcukros, sárgás-barna hengerek ott gőzölögtek, közvetlen az orra előtt. Tudta, egyetlen rossz mondat, vagy mozdulat, mehet máris vacsora nélkül aludni. Ezt végképp nem akarta. Nem csak lázongó, éhes gondolatit korbácsolta vággyá a forró olaj és vaníliás fahéj illata, de agyonhajszolt fizikai lénye is szinte könyörgött, ne rontsa el végképp a mai estét.
  Hajnali két óra múlt. Reszketve ébredt. Nyakán, hátán jeges borzongássá alvadt az izzadtság. Párnáját háta mögé túrta, hogy így maradhasson ameddig össze nem szedi magát, hogy aztán ablakot nyitva kiosonjon a mosdóba. Kéztörlővel végre szárazra dörgölte magát. Hangtalan, fel ne ébressze anyáékat, átosont a nappaliba. Pizsamát váltott. Nem akarta, hogy észrevegyék. Hogy milyen nyugtalanul alszik az utóbbi időben. A szülei mindenből hatalmas tragédiát tudtak rendezni. Elképzelte, milyen következményei lennének ha észrevennék, gyakrabban ébred fel az éjszaka közepén.
  „Álmodhattam valami baromságot.”
  De nem emlékezett semmire. Visszalopakodott az ágyához. Az esti étel és a délutáni mozgás megtette hatását. Visszazuhant nemrég megkezdett álmába.
  Hegytetőről ereszkedtek alá Julival. Valamit nem értett, mert, ahogy kézen fogta a lányt, fura dolog érintette az ujját. Oda pillantott. Látta a lovagló kesztyűt. Aztán ahogy teljes termetében végigmérte a lányt, meglepetten tapasztalta, nem ebben az évszázadban történik mindez. Legalábbis az előkelő fejkendő, az abroncsos, földig érő szoknya, a különféle állatokból szabott, pazar bőrkabát, kétszáz évvel korábbi kedvesét mintázta. Ziláló lélegzettel, könnytől maszatos arccal rohant mellette, pedig ő maga épphogy csak meghosszabbította a lépteit.
  „Nem szabad, hogy lássa!” – villant át rajta a gondolat.
  Ahogy közeledtek a völgybe, a füst illata egyre erősödött. Nem egy helyről eredt, ahogyan békés, alvásra készülő falvak avar-égetéssel készülnek éjszakai álmukra. Ettől borult így ki a szerelme! Kemény nőnek ismerte általában. Amikor, például, leesett a lóról, és szinte minden tagja összetört, hang és könny nélkül tűrte a fájdalmat, fegyelmezetten várva az orvos érkezését.
  Döntése ösztönös volt. Felkapta a lányt. Érezte, törékeny, remegő, arisztokratikus testét. Ott lüktetett karjaiban, arcában, az érintésben. Lassan emelkedtek, mert nem volt egészen biztos, hogy sikerül. Aztán, ahogy önbizalomra kapott, felgyorsította a tempót. Másodpercek alatt értek a falu fölé, jó pár méter magasságban. Igyekezett úgy tartani a lányt, hogy ne lásson mindent. Aztán valahogy mégis belevesztek a borzalmas valóságba.
  Alattuk emberi hullák sokasága. Férfiak, nők, gyerekek, idősek, fiatalok. A mozdulatlan, szétmarcangolt testeken jól látszott menekülésük utolsó pillanata. Vér szinte alig volt körülöttük. A felgyújtott házaktól ide terjedő tűz, ahogy utolérte őket, mintha csak gondoskodni akart volna arról, hogy Julinak könnyebb legyen elviselnie a látványt.
  Erősebben szorította a lányt. Érezte, kicsit alábbhagy a zokogása.
  Moziban ültek, bombázók zúgása, vadászfegyverek átható ropogása, három dimenziós, őrjítő látomásban. Világháborúk: Európa. Ázsia. Aztán Vietnam, Kambodzsa, Korea.
  Maguk sem értették, hogyan menekültek meg a felgyújtott őserdők futótüze elől. Az álom, ez alkalommal, gyorsabb volt, mint az elképzelt valóság.
  Ahogy tisztult előtte az összefirkált lakk, a kopott ablakpárkány, a szakadozott függöny, a maszatos ablaktábla, úgy értette meg, hogy egy iskola padjában ül. Amíg nem érezte igazán, hogy volt ez a végső ébredése, jó darabig évszámok, uralkodók nevei, történelmi csaták helyszínei visszhangoztak tudatában. Csak később sóhajtott fel igazán, amikor Juli hátát meglátta maga előtt. A lány ide-oda forogva keresgélt valamit a földön. Amikor végre felkaparászta, kihajtogatta. Egy cetli volt. Figyelmesen vizsgálta egy darabig, majd óvatosan, előbb a tanárra pillantva, hátra fordult.
  - Nem te írtad? – kérdezte suttogva.
  - Nem tudom. – lehelte rá a bizonytalan választ.
  Ebben a pillanatban csengettek ki az óráról.
  A szünetben nem keresték egymást.


2014. november 8.
Netala

Fészen itt találsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
Megjelent köteteim: https://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=netala