Prózai írásaim

Az osztály


  Tizenöt ember ziháló lélegzete terhelte az amúgy is túlfűtött levegőt. A három helyiséget előkelő villa szobáiból nyitották össze még a múlt század közepén. Az éjszakai homályban élesen rajzolódtak ki a mennyezet hibái, a falak idő ütötte sebei. A kötelező, méregzöld olajfesték, a szürkére mosott bizonytalan színű agyonjavított csempék a végső reménytelenség hangulatát árasztották. Mindez pontosan egy átlagos felnőtt derékmagasságáig, hanyagul falra hányva, hogy még véletlenül se emlékeztessen semmiféle harmóniára. Mintha tervezői pontosan ismerték volna az ókori aranymetszés szabályait, kínosan vigyázva arra, hogy még véletlenül se alkalmazzák azt egy ilyen helyen.
  Anikó jó hangulatban vette át az ügyeletet. Nem tudta, miért, valahogy ma másképp indult minden. Már, ahogy Kornéltól elváltak, az is nagyon jól jött ki. Nem gondolta, hogy valaha ennyire közel engedi magához a férfit. Szokásos szex-kapcsolatnak indult, aztán valahogy egyre jobban kezdtek összehangolódni hétköznapi dolgaik. Rengeteget nevettek és mindent megtettek, hogy egyre több időt tölthessenek egymással.
  Anikó rettenetesen félt, hogy túlságosan hozzászokik majd a társaságához. Hogy esetleg hiányozni fog később, ha szakítanak. Soha nem volt ínyére az ilyesmi érzés. Talán gyerekkorában, az első szerelmével való szakítás után élt át hasonlót. Azóta betegesen félt, hogy újra megtörténik vele.
  Mosolyogva osztotta ki a gyógyszereket. Mikor ezzel végzett, a kómában lévők következtek. Megszokta már, hogy éjszakára egyedül marad a betegekkel. Eleinte fizikailag volt megterhelő a fonnyadt, elgyötört, betegség szagú testek forgatása, ki- és betakargatása, az injekciók beadása. Mikor erősebb lett, és kezdte megszokni végre, észrevette, hogy inkább lelkileg nagy a teher. Jóval később ez az érzése is magszokottá vált. Az régiek mondták is: Vigyázzon a sajnálattal, az együttérzéssel, mert nagyon megjárhatja! Akinek családja van, annak sokkal könnyebb – szólt a figyelmeztető intés.
  Pontosan így érzett ebben a pillanatban. Kornél várja holnap délután. Együtt lógnak majd a városban, vásárolgatnak. Elképzelte, hogy nevetgélve keresgélik az öreg előszoba kulcsát, hogy főzőcskézzenek, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, hogy végül az ágyba bújás legyen a nap fénypontja.
  Általában nem sokáig tartottak ezek az idilli órák. Éjszakára magára kellett hagynia a férfit. Nem késhetett, tízre be kellett érnie a halálzónába. Ilyenkor pillanat alatt pattant ki az ágyból. Magára kapta, ami kellett. Gyors lehelet-puszi, aztán a félig üres villamos, esti buliba induló, zajos fiatalokkal, s végül a szuszogós, embersűrűségű, félájult csend. Ez volt az élete. Ebben kellett megtalálnia önmagát harminckét éves, elvált, gyermektelen asszony létére. S a tudat, hogy egyre jobban sikerül is majd neki, mosolyt szült fáradt, szenvtelen arcára.
  Amikor végzett, leült éjjeli lámpás, ügyeleti asztala elé. Bekapcsolta a számítógépet. Régebben könyveket hozott magával, de hamar kiderült, képtelenég fél oldalnál többet olvasnia egyfolytában. Nem mintha az életfunkciókat figyelő automaták pittyegő, füttyentgető hangja zavarta volna, hiszen ezeket hamar megszokja az idegrendszer, hanem, mert soha nem tudhatta, ki lesz a következő. Tizenöt súlyos beteg összezárva. Több, mint fele halálra ítélt. Állandóan történt valami.
  Eleinte lelkesen fogadta, ha valaki gyógyultan kikerült innen, aztán a sorozatos tapasztalat visszazökkentette a realitásba. Volt egy bizonyos gyógyulási arány, aminek gondolata valahogy eltávolította a konkrét esetektől. Mondták is, hogy ez a távolságtartás az ápolók túlélésének legfontosabb eszköze.
  Cél nélkül nézelődött a weben. Pár perc múlva már nem emlékezett, milyen fontos, érdekes híreket talált. Máshol jártak a gondolatai. Csakúgy, mint a betegekkel való rövid beszélgetések során, szerencséjére, hamar feledésbe merült minden.
  Aznap különösen szokatlan nyugalom uralkodott. Ennyi idő alatt máskor két-három helyre is rohangálnia kellett. Vagy, mert szétesett egy infúziós felszerelés, vagy mert valakinek súlyos fájdalmai voltak és segítséget kért, vagy csak egyszerűen nem tudott aludni és társaságot szeretett volna. Ilyenkor hihetetlen türelemmel hallgatott végig bárkit. Megszokta, hogy ritkán válaszol. Nem akart hosszabb ideig fenntartani egy-egy ilyen beszélgetést. Nem is nagyon lett volna ideje, hiszen minden pillanatban adódott sürgősebb tennivaló.
  A mai ügyelet néhány eseménytelen órája után kezdte szokatlanul érezni magát. Időről időre lehanyatlott a feje. A semmit-tevés álmosította el. Egészen hajnali háromig nem történt említésre méltó. Ekkor szólalt meg a néni:
  - Aranyoskám, nem alszik?
  Összerezzent. A hang a szomszéd helyiségből jött, de sokkal közelebbinek tűnt. Várt, hátha visszaalszik a gazdája. Képtelenség volt minden hívásnak eleget tenni.
  - Azért kérdem, mert furcsa dolgot álmodtam. Szeretnék elmondani valamit.
  Anikó erre sem mozdult. Mit tegyen? Hitesse el, hogy mélyen alszik? Ha nem érkezett válasz, a betegek hamar visszanyugodtak ilyenkor. Most azonban másképp történt.
  - Egy fehér tó mellett gyalogoltam a férjemmel és a fiammal. – folytatta, nem várva jelzést, nem törődve azzal, hallja-e valaki.
  Anikó hátra fordult a székén.
  - Ahogy ott sétáltunk a fényes, nyárból hirtelen tél lett.
  Erre már kinyújtózkodott zsibbadt, ülő helyzetéből. Még mindig nem döntötte el, oda megy-e a beteg ágyához. Tudta, hang után felismerte, ki az. Teri nénit vidékről hozták be, a közeli faluból. A szerencsésebbek közé tartozott. Autóbaleset érte, nem hosszú betegséggel érkezett.
  - Aztán megint tavasz. – hallatszott tovább. - De, képzelje, nagyon gyorsan történt. És újra. Megint és megint. Olyan volt, mintha felgyorsult volna az idő.
  Anikó végre felállt. Néhány bizonytalan lépést tett a hang irányába.
  - Időutazás lehetett. Az érdekes az volt, hogy nem a saját jövőnket láttuk. Azt tudtuk, hogy meg kell öregednünk, ha ilyen sok idő telik el hirtelen, de nem egészen így volt. Nem testben, csak valahogy lelkileg voltunk jelen.
  Anikó erre az ágy mellé húzott egy széket. Érezte, hosszabban tart majd a dolog, mint egyébként.
  - Mind a hárman pontosan tudtuk, hogy az idő tovább pereg majd, mint ameddig mi éltünk… vagy élünk? … nem is tudom, hogy mondjam magának. Szóval, tovább tudtunk látni időben a saját életünknél.
  Az ápolónő végképp nem értette, mi történik vele. Hirtelen, meggondolatlan ötletből, megfogta a kinyújtott, ráncos kezet.
  - Ez jól esik. – mondta az asszony. – Milyen hideg a keze… Pedig nagyon meleg van ám idebenn. Jól fűtenek? Igaz?
  Anikó megszédült. Már bánta a testi kapcsolatot. Ugyanaz a fájdalmas félelem kerítette hatalmába, mint a férfiakkal. Hogy mi lesz, ha nem tart majd örökké. Mi lesz, ha hiányozni fog neki a néni? Felgyógyul? Meghal? Csak magára tudott gondolni ebben a pillanatban. A hiányérzettől, a veszteségtől való félelmére.
  - Szóval – folytatta a néni – több száz év is eltelt álmomban pár másodperc alatt. Képzelje, a tó gyorsan kiszáradt. Aztán házakat építettek a helyén. Aztán azok meg összedőltek valami miatt. Nem láttuk pontosan, mi miatt. Később megint tó lett, de nem az a fehér, köd szerű, hanem mélyebb, kékebb és sokkal áttetszőbb… Nem is ez a fontos. Hanem, hogy amíg a házak álltak, bele láttunk rengeteg ott élő ember életébe.
  Anikót már-már kezdte érdekelni a dolog. Arra gondolt, mindjárt történik valami a kórteremben és félbe kell szakítaniuk az egyoldalú beszélgetést. Ugyanakkor a másik sejtése az volt, annyira fontos történik éppen, hogy egy ismeretlen erő gondoskodik majd róla, hogy csendben végighallgathassa a nénit.
  - Nem vagyok beszédes típus, folytatta az idős asszony. – szorítva egyet a már-már kiszabadulni akaró kézen. Azért mondom el, mert magácska is ott lakott. A dombon, az egyik házban.
  Anikóval fordult egyet a világ. Soha nem hitt, nem akart hinni a jóslatokban. Azt érezte, csőbe húzták, és, hogy túl késő visszavonulnia.
  - Ne, ne! Ne kérdezzen! Nem kell tudnia mindent. – Mintha csak a fel nem tett kérdésére jött volna válasz. – Csak annyit mondok el, ami önre tartozik.
  „Jézusom!” – szökött körbe a gondolat az öreg, szürke falakon. „Nem kellene végighallgatnom.” – de az ellenérzés erőtlen, jelentés nélküli szavakként visszhangzott belül. Kíváncsisága legyőzte bizonytalan félelmét. Közelebb hajolt.
  - Ne féljen! – hallotta bódultan. – Éljen annak, amiben most van! Higgye el, az a legjobb választás!
  „Vajon, mire érti?”
  - Az ember egész életében a döntéseinek rabja. Meg kell értse, ha nem a pillanatnak, a pillanatban cselekszik, a döntéseivel mindent elront! Az álmunkban lejátszódó jövő nem olyan, ahogy képzeltem, ahogy a legtöbb ember gondolkodik róla. Ott, abban a jövőben sokféle változat él. Nem egyetlen életét láttam az embernek, hanem az összes lehetségest életüket.
  Anikó majdnem kérdezett valamit, de uralkodott magán.
  - Hiába, úgysem válaszolnék. Ha bele kezdenék egy válaszba, azonnal elfelejteném az egész álmot.
  „Őrült vagyok! Őrültek vagyunk! Lehet, elaludtam az asztalnál és álmodom, hogy beszél hozzám valaki?” – De hamar rájött, hogy mindegy, a saját álmát látja, vagy Teri néniét hallja éppen.
  „Micsoda filozofikus gondolatok!” – állapította meg magában, csak, hogy minél távolabb kerülhessen a szokatlan történettől.
  - Aranyoskám, maga miért van itt?
  Kezdett borsózni a háta. Valami energiahullám, a félelem, a beavatottság ereje borzongott végig egész testén. Nyitotta volna a száját, de érezte, úgysem jön hang a torkán.
  - Azért van itt, – válaszolt saját kérdésére az asszony – mert tapasztalatot keres.
  Anikó kisdiákként bólintott a kéken villódzó sötétben.
  - Nincs ennek a kórháznak szüksége magára, higgye el! Menjen és használja, amit tanult. Találjon másik munkát!
  Megértette, hogy egy, az élet és halál határán ténfergő embert hallgat, közben pedig ágaskodott benne a felháborodás, hogyan mer valaki így beleszólni az életébe.
  - Látja ezt a sok, magányos embert? Van, aki reménykedik, van aki feladta. Van, aki szenved és kevesebben, akik nem éreznek fájdalmat, mert értelmet látnak a történetben. Én még nem tudtam dönteni, melyiket választom. És tudja, mit?
  Anikó most már kerekre tágult szemmel itta a szavait.
  - Nekem még az is nehezíti, hogy nyitva a döntésem; haza megyek és folytatom, vagy most, itt befejezem.
  Kezdte érezni, mire megy a játék. Innentől nem ellenkezett. Feladta belső védekezését. Szinte szóról szóra, előre tudta a következő szavakat.
  - A saját életünket kell rendbe tennünk… Fontosnak tartja ezt a munkát?
  Anikó határozottan bólintott, hogy igen.
  - Tudom. De ne higgye, hogy pótolhatatlan! Alig várja ötven, erre az állásra képzett munkanélküli, hogy a helyére állhasson. Ha kilép, egyáltalán nem fog itt változni semmi.
  Az ápolónő végre megértette az üzenetet. Kezdett hálát érezni az idős asszony iránt. Most ő fogta erősebbre keze szorítását.
  - Örülök, hogy meghallgatott. Olyan fura érzésem van… Ha most elmegyek, akkor is itt maradok? Itt? Önnel?
  - Lehet… - érkezett a válasz alig hallhatóan
  Nem kellett ránéznie az ágy végén villódzó képernyőre. Meg sem próbált elbúcsúzni. Most érezte először életében, hogy a halál a legtermészetesebb dolog a világon.
  Felállt. Szokatlan, lassú lépésekkel odament az ügyeleti asztalhoz. Tárcsázta az ilyenkor szokásos számot.
  - Igen, én. A nyolcasban. Köszönöm.
  Odakint hajnalodott. Az okos, lelkiismeretes berendezések néma pittyegéssel, szünet nélkül őrködtek tovább a hirtelen beállt, zümmögő csöndben.
  Anikó nem haza indult. Megvárta a személyzeti osztály vezetőjét. Fontos dolgot akart közölni vele.


  2014. október 31.
  Netala
 

Fészen is megtalálsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
A verses oldalam pedig ugyanott: https://www.facebook.com/szlnetala
Nemrég indítottam egy új blogot is: https://www.szalaynetala.blogspot.com

Eszter éjszakája


  Eszter ült a számítógépe előtt. Szemei le-lecsukódtak. Ilyenkor folyton azon kapta magát, hogy horkant egy hatalmasat, meg, hogy egyetlen betű több százszor beírva várja utolsó, félbe hagyott mondata végén. A keze most is ráhanyatlott a billentyűzetre, és a szorgalmas masina addig írta a h betűket, amíg a gazdája saját horkantására ki nem zökkent médium-írói, alvó minőségéből.
  - Valahonnan halk csecsemősírás szűrődött át a vékony, vasbeton falakon. Az utcán a mentőszirénák már rég elhallgattak. Úgy tűnt, a sürgős esetek is aludni térnek hajnali kettő után.
  Feleszmélt, kihúzta magát. Roppantott egyet-kettőt a derekán, a megszokott, hátat, gerincet csavaró mozdulattal, és visszatörölte a h betűk tolakodó sokaságát. El kellett olvasnia néhány legutolsó mondatot, mert nem emlékezett rá, mit írt az alvást megelőző pillanatokban. Javított. Helyesírási hibákat, mondatszerkezetet, tévesen összefoltozott mondatokat.
  Aztán csak beindult valahogy. A szavak jöttek, csak jöttek, nem győzött olyan gyorsan írni, ahogy gondolataiból előmerültek.
  - Kellene innom egy kávét. – fordult meg a fejében többször, de annyira belemerült az alkotásba, hogy nem volt ereje félbeszakítani a folyamatot. – Talán, ha egy ilyen elalvás előtt észrevenném, hogy kényszerpihenő következik… Akkor felállhatnék idejében.
  Ideáig jutott az okoskodással, mikor újra köddé vált előtte minden. A tűlfűtött, lakótelepi szoba fülledt, megszokott magánya, a távoli ajtók csapkodása, a kihalt utcákról beszűrődő élő, mormoló csend. Hirtelen felkapta a fejét. Kopogtak. Értetlen meredt a bejárati ajtóra a szemközti tükörből.
  - Álmodom! – próbálta erőltetni. Hiszen pont a legszebb, legokosabb mondatot vetette képernyőre. De nem! Újra kopogtak. Előbb a magában zsörtölődő, felháborodott hangot, majd az egyre erősödő, türelmetlen kopogást hallotta.
  Nehezen fogadta el, jobb, ha megnézi, ki az. Elgémberedett lábai bizonytalanul vitték az előszobába. Óvatosan húzta félre a kukucskáló fémlemezét, gondolván, az kintről úgysem látszik. Tévedett.
  - Na ugye, hogy ott van és nem alszik! – csattant fel a kinti hang.
  Ötven körüli férfi, dús szakállal, bordó csíkos házikabátban.
  - Mit akar? – kérdezte Eszter a lehető legálmosabb, legfelháborodottabb hangján bentről. – Miért nem alszik ilyenkor?
  Semmi kedve nem volt ajtót nyitni. Isten tudja, ki az. Felébredhetnek a gyerekek. Nem is beszélve az ösztönös veszélyérzetéről. Akár kéjgyilkos is lehet ebben az éjszakai órában.
  A lépcsőház utcai kapuját legtöbb lakó gondosan zárta, de az is előfordult, hogy szemernyit sem törődtek a biztonsággal. A kapu melletti italbolt éjfél után fél egykor zárt. Az utca még sokáig szenvedte a szétszéledő, haza indulni vagy találni képtelen alkoholisták társaságát.
  - Vegyék kicsit halkabbra magukat, mert képtelenség létezni ebben a k…va házban.
  Eszter döbbenten nézett maga köré a félhomályba.
  - Miről beszél, uram! – és már meg is feledkezett a gyerekszobában alvó lányokról.
  - Vagy zavarja haza a vendégeit, vagy küldje aludni őket sürgősen!
  - Nincs nálam senki. És ne üvöltözzön, mert felveri a házat!
  - Miii van? Hogy ééén? Hát mekkora kupleráj van magánál odabenn?!
  - Esküszöm, egyedül vagyok. A gyerekeim alszanak. Maga tökrészeg. Menjen szépen aludni!
  Hallotta, ahogy az idegen sűrű káromkodások közepette kintről összerugdossa még az ajtót, aztán hangos szitkokkal távozik.
  A hirtelen beállt csendben egyre feszültebb lett. Képtelen volt folytatni a munkát. Eloltotta a kislámpát, kikapcsolta a gépet és, csak úgy, ruhástól végigdőlt az ágyon.
  Arra ébredt, hogy Fanni és Evelin a konyhában kutat a hűtőben. Félig hunyt szemmel kitántorgott hozzájuk és gépiesen elkezdte sütni a rántottájukat. Később, amikor a két lány már régen az iskola felé tartott, kapott csak észbe, hogy egész reggel szinte egyetlen szót sem szólt hozzájuk.
  Kegyetlenül nyilallt a homloka. Tudta, meg kell írnia még egy cikket az újságnak, és át kell nézzen délig egy tárgyalási anyagot. Feltett egy kávét és székre roskadva próbálta elűzni zakatoló gondolatait.
  - Mi volt ez? Ki volt, és miért hazudta, hogy zajongunk idebenn?
  Egyáltalán nem találta kótyagosnak az öreget. Valami nem stimmelt a történetben.
  Aztán, ahogy elmúlt a fejfájása, s tette a napi dolgát, el is felejtette az egészet. Délben rohant a munkába, mire haza ért, már a nagyi tanult a lányokkal.
  Az este úgy zajlott, mint máskor. Fogmosás, mese a gyerekeknek. Mikor elcsendesedett végre a ház, hozzálátott a félig kész regény folytatásához.
  Szinte ott volt a pincelakásban. Ült a kétes tisztaságú díványon, figyelte, hogyan veszekszik a házaspár. A férfi építőiparban dolgozott. Már, ha volt munkája. Amikor meg nem, a kocsmában itta az asszonya által összekönyörgött segélyeket. A három gyerek összekuporodva a másik ágyon, egymáshoz bújva remegett. Megszokott jelenet. Igazából semmi különösre nem számítottak. Apa elintézi két-három pofonnal, aztán kikapja valahonnan a pénzt, ahogy szokta, majd bevágja az ajtót és haza se jön reggelig. Anya sírdogál egy kicsit az asztalra borulva, s végre nyugalom lesz.
  Azonban ma minden máshogy történt. Elmérgesedett a vita. Apjuk két marokra fogta a nő haját és egy teljes fordulatot tett, maga körül cibálva az asszonyt. Aztán sem engedte el, hanem teljes erőből, többször a cserépkályha élébe verte a fejét, mire vér borította el az asszony arcát.
  Ekkor indult feléjük a nagyobbik fiú. Menet közben hidegvérrel kivette a konyhaszekrény felső fiókjából azt a kést, amihez sosem volt szabad nyúlniuk. Apja, látva, mi történik, elengedte asszonyát.
  - Na, gyere, te kis szemét! Megerősödtél, úgy gondolod? Gyere csak! Kicsinállak, mint a k…va anyádat!
  - Te vagy a k…rva, nem anya! – sziszegte a fiú remegve, lassan közeledve apjához. Az asszony az asztalnak támaszkodva kővé meredt. Láthatóan nem volt magánál.
  - Takarodj a lakásunkból! – üvöltött a gyerek. Testvérei, a két kisebb lány, az ágyon térdelve szorították egymást.
  Az apa hatalmas pofont készült lekeverni a lázadónak, de az ügyesen kitért és a késsel megsebesítette a karján. Ömlött a vér mindenfelé. Anyjuk és apjuk vére. Ekkor valami elszakadt a férfiban, mert teljes erőből földre taszítva az asszonyt, felrúgta az asztalt, hogy az két-lába-törötten zuhant a szoba sarkába.
  - Rohadjatok meg! – üvöltötte sakálként, majd sarkon fordult. Innentől a már az ismert, megszokott jelenet zajlott: Apjuk alakja haladt el a járdán a két ablak előtt. Anyjuk próbálta összeilleszteni az asztalt, de nem bírt vele. Egyikük sem nézett a másikra. Mind a négyen remegve, halkan sírdogáltak. Magukban.
  Eszter ideáig ért az írással, mikor érezte, hogy igen, most kell a kávé.
  Bepillantott a gyerekszobába. Néma csend. A konyhában vizet töltött és kivette a kávé tartó dobozt a szekrényből. Ekkor hallotta meg újra a kopogást.
  Órájára pillantott. Pontosan ugyanúgy kettő óra tíz, mint előző hajnalban. Most azonban többen jöttek.
  - Jééézusom! – mondta meglepetten. Ez most vicc?
  Nem maradt ideje gondolkodni, mert a kopogás sokkal hivatalosabbnak, határozottabbnak tűnt, mint tegnap. Érezte, nem vitatkozhat. Nem várta meg, míg odakint kimondják a bűvös ’rendőrség’ szót. Elfordította a kulcsot.
  - Jó reggelt kívánok. – állta el ügyesen a visszazárás lehetőségét a nagy darab egyenruhás. – Ön Molnár Eszter, a lakás tulajdonosa?
  - Igen. – rebegte megkövülten az újságírónő.
  - Majd kérem, legyen szíves igazolni a személyazonosságát. – szólt a másik befurakodó rendőr. – Kik tartózkodnak még a lakásban önön kívül, ha kérdezhetem.
  - Kér…dezheti, ho…ogyne. A két lányom… és a macska. Ja, meg én…
  - Asszonyom! Próbálja meg visszafogni a humorát! – morogta ellenségesen az egyik hívatlan vendég.
  A szomszéd eközben kíváncsian nyújtogatva nyakát, kintről figyelte a jelenetet. Az egyenruhások valószínűleg kioktatták, ne lépjen be idegen lakásba.
  - Csendháborítás miatt tettek feljelentést ön ellen. Láthatnánk a gyerekeket?
  - Képtelenség! – ellenkezett az anya. – Miért ébreszteném fel őket?
  - Ne játsszon, asszonyom! Hívja ki őket!
  - Felháborító! – sziszegte, de engedelmeskedett.
  A lányok nehezen ébredtek. A kisebbik sírt, Evelin, meg hisztériásan kérdezgetett: - Anyu, ki az, mi történt? - Mind a ketten a szemüket dörzsölték hunyorogva. Eszter, maga is meglepődve saját magán, meglehetősen türelmetlenül taszigálta kifelé két gyermekét az előszobába.
  - Tessék! Itt vannak! Reggel iskola. Fontos volt ez? Mit akarnak még?
  A két rendőr szinte szájtátva figyelte a három feldúlt embert.
  - Mi volt a veszekedés tárgya? – kérdezte végre a kisebbik rendőr.
  - Nem hallottam semmiféle veszekedést. – hüledezett az asszony. – De mégcsak a szomszédokból sem.
  - Ezt hogyan értsem? – bizonytalanodott el a másik, a nagyobbik. – Ez az úr ezek szerint valótlant állít?
  - Fogalmam nincs, ki ez az ember. Már tegnap éjjel is zaklatott. Talán meg kellene szondáztatni.
  - Ebben az esetben elnézését kérjük, asszonyom. – látszott rajta, ritkán kerül ilyen helyzetbe és az is, hogy nem nagyon van ínyére az ilyesmi. – Írásban meg fogja kapni a feljelentés anyagát, azon válaszolnia kell majd néhány, feltett kérdésünkre. Vagy kíván inkább személyesen nyilatkozni a kapitányságon?
  - Nem, nem… Dehogy… Jó lesz… írásban…, csak hagyjanak már aludni minket!
  Az ajtó valahogyan csak bezáródott végül. A lányok szipogtak egy darabig. Igyekezett megnyugtatni őket. Azt találta ki, hogy folytatja az este elkezdett mesét. Talán attól elálmosodnak.
  Így is történt. Visszaült a gép elé. Gondolatai eszeveszett egymásutánban kavarogtak. Szó nem lehetett róla, hogy ilyen állapotban folytassa az írást.
  Mikor végre megnyugodott, szokatlan gondolata támadt.
  Elképzelte, ahogy a kézbesített papíron a rendőrségi kérdések szóról szóra megegyeznek majd az általa, a könyvében leírt, nyomorúságos jelenettel.
  - Bolondság! Képtelenség! – hiszen most találom ki minden szavát ebben a pillanatban. – Igencsak fáradt lehetek, ha ilyeneken jár az eszem… De, miért is? Vajon meddig hallatszik el egy-egy család szerencsétlen, zajos élete? ’Magánélet’, mondják erre. De mi van, ha ez az eszelős szomszéd érzékenyebb az ilyesmire, mint az átlag emberek?
  Aztán sokáig merengett az ’átlag ember’ fogalmán.
  Arra ébredt, hogy minden tagja kegyetlenül elzsibbadt. Odakint hajnalodott. A képernyőn több száz h betű egy félbehagyott mondat végén.
  - Reggelit kell csinálnom a lányoknak.
  Összeszedte minden erejét és kiment a konyhába.
  - Nehéz lesz felkeltenem őket…


  2014. október 30.
  Netala

Fészen is megtalálsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
A verses oldalam pedig ugyanott: https://www.facebook.com/szlnetala
Nemrég indítottam egy új blogot is: https://www.szalaynetala.blogspot.com

Ébredés


  Félelmetes sötétben folytatta útját. Nem olyan megszokott, országúti éjjel volt. Nyirkos, megmagyarázhatatlan semmi lebegte körül. Minden kanyarnál meresztenie kellett a szemét, nehogy nekivágódjon az éles szikla-morzsaléknak, hogy elkerülje a szakadék semmibe lódító peremét.
  Érezte, meg kellene álljon, de félt, hogy beléjönnek hátulról.
  - Ugyan, ki járna erre? – mosolygott maga elé, nem értve, mitől van ilyen jó kedve.
  Már az indulásnál szokatlan módon fel volt dobva. Érezte, túl sokat beszél, hogy már megint minden férfi-tekintettel hanyag, vagány farkasszemet néz, ami máskor, általában nem volt szokása.
  - Kezdődik. – gondolta, és igyekezett elterelni a figyelmét. – Máskor is így szokott kezdődni.
  Azt érezte, elege van az egész, nyavalyás életből. Csupa kínlódás! Amikor végre célhoz érne, egyszer csak kikapcsol, és elkezd valami lehetetlen módon viselkedi. Önmaga ellensége lenne talán? Lehet, be van programozva saját sikerei ellen?
  Ösztönösen a fék fölé rántotta a lábát, de mielőtt vadul visszavett volna a sebességből, rájött, hogy csak képzelődik. Az nem lehet, hogy amikor szűk kanyarok közt, kétszáz méter szakadék peremén, sziklakiszögelléseket érintve száguld a vaksötét éjszakában, szarvascsorda keresztezze útját. Vagy mégis?
  - Nem vagyok százas! – morogta és tovább hunyorgott a fekete végtelenségbe. A fényszórók alig néhány métert világítottak meg előtte. Nem, mintha rosszul lennének beállítva, hanem, mert olyan sűrűn, olyan sebességgel következtek a szabálytalan kanyarok, hogy szinte egyetlen pillanatra sem volt úttest előtte.
  - Meg fogok bolondulni.
  Hirtelen nem érezte a magasságot, a mélységet, a sebességet.
  - Hova indultam? Jééézusom! Emlékeznem kellene! Mi lesz, ha kifogy a benzin?
  Gondolateltereléssel lett úrrá félelmén.
  - Vár valaki egyáltalán odafönn?
  Az esti telefonhívás igencsak furcsa volt. Talán nem kellett volna megbíznia egy ismeretlen hangban. Óvatosabbnak kellene lennie. Ellenőrizhette volna a hívószám tulajdonosát. Nem is tudja már, milyen néven mutatkozott be.
  - De honnan vette ez az ember, hogy hetek óta nem találja a kedvenc, legdrágább fülbevalóját? Hát, csak nem hívta volna fel tréfából ezzel a hülyeséggel!
  Napok óta arról ábrándozott, hogy valami csodával határos módon megkerül. Persze, hogy rögtön, az első szóra ugrott.
  - De miért is kell százötven kilométert hajtanom életveszélyes úton ebben a félelmetes magasságban? Nem lett volna egyszerűbb, ha mindketten várnak egy kedvezőbb alkalomra?
  Soha nem volt türelme kivárni a számára fontos, életbe vágó dolgok természetes bekövetkezését. Mindig elébe ment a történéseknek. Már-már betegesen. Tudta magáról, és ezerszer elhatározta, hogy legközelebb másképp csinál mindent, mégis, amikor elfogta a félelemnek és a vágynak ez a borzongató keveréke, azonnal és ész nélkül cselekedett. Nem döntések voltak ezek, sokkal inkább a döntésre való képtelensége. Hogy ne kelljen várnia egyetlen pillanatot sem. - Félelem a félelemtől? - Van erre egy jó kifejezés, de hirtelen nem jutott eszébe az idegen szó.
  Szokatlan hangokat hallott a motorház felől.
  - Édes Istenem! Lehet, ez lesz az utolsó tévedésem? Hány óra?
  Félelmetes képzelgésekbe zuhant:
  - Mi lesz, ha hiába viszem a pénzt? Ha mégsem adja oda? Ha csak zsarolás az egész, hogy kicsaljon tőlem megint egy kisebb vagyont?
  Nem emlékezett, hogy beszélt volna valakinek az ékszer eltűnéséről. Remélte, tényleg nála van és elhozza magával.
  Annak ellenére, hogy férfi néven mutatkozott be, nőnek képzelte a hangja alapján. Olyan duruzsoló volt. Dohányosan rekedt. Szexi – mondaná a férje.
  - Nem is szóltam otthon, hogy nem megyek ma haza. Mit gondolnak rólam, hova tűntem?
  A férje hasonló karakter volt, képes rá, hogy az első, képtelen gondolatára hívja a rendőrséget.
  - Jaj, csak azt ne! Akkor mindennek vége. Elvesztünk!
  Hideglelés futott végig a nyakán, a gerincén. Csaknem elvétette a következő kanyart a szakadék felé. Újra érzékelni kezdte a mélységet, a magasságot. Jobbról a meredek, gránit-kemény fal, balról végeláthatatlan tér, távoli csúcsok. Időbe telt, míg tudatosult benne, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha oszlani kezdene a sötétség. És valóban. A telihold kéklő, mágikus ereje lassab életre keltette a tájat.
  - Megint az lesz. – gondolta újra borzongva a félelemtől.
  Próbálta ismét másra gondolni. Kétségbeesett reménytelenség érzése szorította el a torkát. Hangosan felzokogott. Könnyein át egyre nehezebben tudott figyelni a felbukkanó kanyarokra.
  - Nem állhatok meg! Azt se tudom, felfelé, vagy lefelé tartok. – Úgy érezte, hosszú percek óta nem változik az út magasága.
  Kőkemény, szorító fájdalommal markolta az érzés, hogy nem tudja, nem fogja végig csinálni. Hogy akarattal bele fog hajtani a zuhanós, halálos mélységbe.
  - Minek ez a felhajtás? Boldogabb lesz talán valaki, ha haza hozom? A múltkor is úgy összevesztünk, mind a ketten sírógörcsöt kaptunk. Hogy beszélhetett velem így? Se szeretet, se tisztelet a hangjában. Ilyenkor tényleg gyűlöljük egymást?
  Az utolsó, legvégső, túlfeszített pillanat hozta a megoldást. Jobbra az út végre kiszélesedett, majd a másik oldalon távolodni kezdett a sziklafal. Meredeksége szelídülni látszott. Kis idő múlva a mélység is messzebb került a kerekektől. Egy fennsíkon találta magát a felhőkhöz szokott magasságban. Több szintes szálloda fénye hunyorgott a távolban. Bele taposott a gázba.
  - Vajon van nála fegyver? Anélkül hogyan tartaná fogva? Bár egy felnőttnek semmi szüksége eszközre, hogy elbánjon vele. Mekkora egy szemét! Pedig nem is beszéltem senkinek a gyűlöletünkről. Akkor meg honnan tudja?
  Hirtelen minden agresszivitása veszett anyatigrissé állt össze.
  - Mi az, hogy gyűlölöm a saját lányomat? Kinek, mi köze hozzá? Ahogy jött az érzés, úgy el is múlik majd. Jaj, ez a kitalált, elrablós mese az idegeimre megy!
  Virágokkal díszített kőkerítés előtt vad csikorgással fékezett. Az épület körül káprázatos kivilágításnak tűnt a szerény lámpák fénye.
  Be se zárva a kocsi ajtaját, rohant felfelé a kerti úton. Szállodai recepción találta magát. Az első, ami feltűnt, hogy sem a bútoroknak, sem a falaknak nem volt határozott színe. Ahogy pár lépést tett a pult felé, az mintha pontosan ugyanannyit távolodott volna tőle. Sehol egy lélek! Nem gondolkozva azon, mit csinál, felrohant egy keskeny lépcsőn.
  - Most merre?
  Zokogni sem volt ereje a döbbent rémülettől.
  - Átvertek! Nincs itt senki. - A telefonja után kapott a megszokott mozdulattal. - Úristen! Nem hoztam magammal.
  Találomra benyitott az egyik vendégszobába. Furcsállta, hogy nyitva találja az ajtót, de tovább lépett a vaksötétbe. Döbbenten tapasztalta, hogy az országúti sziklafal peremén áll. Hogy majdnem elveszíti az egyensúlyát.
  Ekkor tört rá megint az érzés, amit annyiszor tapasztalt már. A tehetetlenség. Hogy értelmetlen a létezése, hogy tulajdonképpen nem akar semmit, hogy legszívesebben véget vetne mindennek, ami ide köti, erre az ostoba világra.
  Nem akart öngyilkos lenni. Nem. Hiszen a kislányáért, a gyermekéért, a legdrágábbért, az életéért jött ide kisebb vagyonnal a táskájában. Azért, hogyha kell, agyonverje ezt a mocskot, ezt az állatot, aki ezt tette a családjával.
  - Miért nincs itt a férjem? Vajon, eljött volna, ha hívom? Miért nem szóltam neki? Miért indultam el nélküle? Miért vagyok megint egyedül?
  Tehetetlen, hangtalan zokogásba fulladtak a gondolatai. Ahogy elvesztette az egyensúlyát eszeveszett sikoltásban tört ki.
  Kibotorkált az előszobába. A szekrény oldalába, az ajtófélfába, az asztal sarkába, minden létezőbe beütötte a kezét, az oldalát. Villanykapcsolót keresett megszállottan. Egyik sem volt a szokott helyén. Helyettük sima, hideg falfelület mindenütt.
  Megfordult. A gyerekszoba felé vette az irányt. Itt is minden bútor ellenállt. Vakon tapogatózva a rácsos kiságy mellé ért végre.
  - Úristen! Nincs itt! Akkor most mi lesz? Hát mégis igaz?
  Második, észbontó, tehetetlen sikoltására végre felébredt. Moccanni sem mert a sötétben. Lassan, nagyon lassan, ahogy oszlani kezdett rémülete, érzékelte az otthonos meleget a gyomra, a hasa táján. Megsimogatta. Csak úgy kívülről.
  - Hát itt vagy? Itt vagyunk mind a ketten… a fene egye meg az ilyen ostoba rémálmokat! Óvatosan ült fel, nehogy megnyomja, felébressze.
  A férje mozdult meg a mocorgás zajára.
  - Kislány lesz. – mondta ki könnyes szemmel, csak úgy, magának.
  - Honnan tudod? Meg se nézettük. – jött valahonnan félálomból a válasz. - Azt nem lehet csak úgy tudni.
  - De lehet! Egyszerűen - tudom.
  - Aludj! Majd elviszlek dokihoz.
  - Nem kell! TUDOM.
  Magában, hangtalanul gondolta tovább: - Kislány lesz, és sokat fogunk veszekedni, mire megnő.
  Vissza ereszkedett a párnára. Álomtalanul, nyugodtan aludtak reggelig.
  Mind a hárman.


2014. október 30.
Netala

Fészen is megtalálsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
A verses oldalam pedig ugyanott: https://www.facebook.com/szlnetala
Nemrég indítottam egy új blogot is: https://www.szalaynetala.blogspot.com